Somlyó Zoltán: CSAK MÉG, HA TÉGED LÁTLAK...
levágta napjaimról, vörös hóhér, az est.
Árnyékok vad seregje bujkál a bokrok alján,
szívem: kínok malomja, a hajnalt már ne lesd!
kimérem már előre s tudom, hogy merre visz.
Nem festi arcom színét a szent bizonytalanság,
a vérem lassan koppan, mint ereszről a víz.
csak még, ha bundád szélét érinti két kezem:
olyankor visszaugrom a régi fénykörökbe
s az életem vonalját pirossal élezem.
mely, mint a bíztató jel a messzi tengeren:
vezet a kikötőbe, keblednek szigetére,
hol szomjam drágamézű, szent gyümölcse terem.
és tétovázó ajkad, ahol nevem lakik:
olyankor leborulnék anyád s apád elébe,
hogy vérüknek egy cseppje felszállt az agyamig.
magamra nézni én már nagyon is lent vagyok!
Levittek engem mélyre az ördögök a földön
s az égbe nem bocsátnak be még az angyalok.
amelyen áj ult csöndben a lelkem tántorog...
... Csak még, ha téged látlak s leülhetek temelléd,
mint orgonájuk mellé a buzgó kántorok!