Somlyó Zoltán: SZÍNHÁZBAN
itt terülsz el leányan, haloványan:
te legtitkosabb, titkom, drága vágyam.
Nyakad hevén ül egy vékony aranylánc,
mint selyemgyíkon villogó pazar ránc.
mint vad szeszély egy szende költeményben.
Ruhád redői égnek a setétben.
Szájad kinyil, vállad meg-megvonaglik,
véred eleven gőze felmorajlik.
Most, most a szemed szenvedőn megvillant...
A függöny hull - fölsrófolták a villanyt.
ott babrál még a csipkeforgatagban. -
Egy kéjes perc - és rám nézel nyugodtan.