Somlyó Zoltán: UTAZÁS
A földet nagynak látja. Még nem köti arány.
Ó mily nagy a világ, ha lámpa fénye ringat!
S a visszabámulónak, ó, mily kicsi parány.
A szívünk fülledt daccal s fanyar vággyal nehéz.
Szállunk, megyünk dacos hullámok gördülésén
És végtelenségünk véges vizekbe vész.
Mást átok hajszol és kerget, akár a tűz.
S mások?... asszonyszemekbe lemélyedt csillagászok,
Kiket egy zsarnok hölgy vészes illatja űz.
Boruk a lángoló ég s a kéklő messzeség.
S a jég, a lég s a nap pusztitó tűzü lángja
Leszíjja orcáikról a csókok bélyegét.
Csak útaznak naivul: valódi vándorok!
A sors kezét nem félik, jó ott nekik, jó itten,
Csak útaznak naivul, nem hajtja őket ok.
Olyanok, mint az ujonc, ki ágyútűzre vár.
Új örömöket várnak, mik mindig újra újak,
Miket meg se nevezhet az emberelme már.
S még álmainkban is gyötrő táncot ropunk.
A bús kiváncsiság harapdál szíveinken,
E zord, kietlen angyal, kegyetlen zsarnokunk.
Amely meg sem születve, mindenhol les reánk.
S az embert, kit e játék, e bamba, sose untat,
A hosszú út kérgéről hazug örömet hánt.
Az üdvök tengerében. Hahó! száll a hajó.
Őrjöngő vészkiáltás száll az árbockosárból:
Szerelem! Üdv! Ó, átok: egy szírt, egy szakadó!
Édennek látszik, melyet a sors rendelt alánk;
Sovány fantáziánk vallja fundámentumnak,
Mig nem csap ránk a végzet, az álnok, a falánk.
Vagy vessük tengermélyre a hívő öncsalót?
E részeg tengerészt, uj világok szülőjét,
Amelyek fájdalmasan vetítik a valót?...
Kilóggó orrán át paradicsomba néz,
Véli rozoga testét örökké Capuában,
Hol kunyhók redve ócska stearinlángba vész.
Tekintetünk mily rítka s szép csodákat talál.
Ó, adjátok minékünk emlékek gazdag polcát,
Mít ott csentetek el az éther kék falán.
Hogy életfogdánk éjjén a nap fúródjon át.
Bocsássátok agyunkra, mit vászonként feszitünk,
Emlékárnyékok színes és légkönnyü hadát.
Sivatag sok homokját, hullámok tengerét.
És kinokat lövellő régi-régi unalmunk
Felhő, vihar és átok se szakíthatta szét.
Városok dicső fénye, ha lebotlik a nap:
Vágykatlanok nyögését tüzelték lelkeinkben,
Idegen égi fényért, mely szívünkbe harap.
Levetettétek varázsuk, e titkos szűz lepelt,
Mit a véletlen képe fehér felhőkből formál
S amely sóvár szemünkbe bús epedést lehelt.
Ó vágy, te öreg tölgy, mit az öröm nevel,
Megrokkansz aggon, bénán, csontod megkeményszik,
Mig karcsu terebélyed a napba szökne fel.
Mint rokonod, a ciprus. Nagy fa, ne feledd el:
Mi vázlatokat nyestünk, testvéreink, tinéktek,
Akiknek minden drága, mit a távol fed el.
És trónusukba, melyek nemeskőből valók.
A kéjpaloták fénye, mely bódulatba ejtett,
Tőzséreitek vérét kiszívná, mint a pók.
És nőket, kiknek festett fogán s körmén tűz ég.
És bölcs varázslókat, kiken kígyók napolnak.
Ó, gyermeklelkű vének!
S hivatlanul kisérőnk s árnyunk ez volt: a bűn.
Az életlétra milljó fokáról felénk bámult
Mindannyiszor kisértőn, fagyasztóan és hűn.
Ölel s teszi, mit véle bolondság s gőg tetet.
S a hím, a kényúr: vágynak s dühnek kergetettje,
A rabnő szolgarabja, patak a sár megett.
S amelynek vér a borsa: a kéjtelt orgia.
Az úrhatnámság mérge: a zsarnokot legyőzni,
A tömeg, melynek tiltott ostort megfognia.
És szentségükre büszkén az égre omlanak.
Mint puha ágyban lustán kéjelgő uri kedvenc,
Kinokban idvezűlnek, szőrcsuhát hordanak.
S változatlan a téboly, mit életre hozott;
Mikor az istenéhez halálharcban kiáltoz:
Ó arcom ősi mása, mester, légy átkozott!
Kik kerülik a falkát, melyet nem ér a vég.
Az ópium szabad világába taszítva...
Ez mind, amit a lét törvénye ír eléd.
A világ szűk és széles mentiben;
A tegnap, ma s a holnap enarcunkat idézi,
E borzalmas oázist, mely pusztákon pihen.
Vagy fuss, ha kell! Ki útaz, rejtve rejti magát,
Hogy idővel nyügözze az éber ellenséget.
Azok az igaz bolygók, kik ezer úton át,
Kiknek naív és lassú a tengely és kerék
Menekülésre; s mások egy tapodtat se mennek,
S mégis legyőzik őt könnyen utóbb, elébb.
Akkor félő reménnyel tovább rohanhatunk,
Miként a sárga China felé utaztunk egykor,
Szemünkkel tengertükrön, szél szárnyán hajzatunk.
Mint ifju vándorszív, mely örömtől dagad.
S a mély, halálos-édes hangok dalolva hívnak:
Jertek a lakomára, mely hő vágyatokat:
Magatoknak arattok, ti téveteg rabok!
Mámorosodjatok a nyári délutánnak
Ritka-szelid sugárán, mit örök-nap adott!
A Pyládok csapatja tárt karokkal fogad:
Fáradt szived üdítni Elektrához omolj le,
Kinek fehérlő térdét csókolgattuk sokat!