Tompa Mihály: A VÁNDOR LÁPRÓL.
Szúrva, égetően lövelt a sik tájra;
Lelankadt fű, virág; és a gyenge növény
Elaludt, kisült a forró nap melegén.
Hogy a nagy hőséget könnyebben eltűrje;
Lihegve bukott el a habtörő szárcsa,
Hogy fejét enyhitő, hűs habokba mártsa.
Nagy kerek erdőnek leveles szinében,
- Mely távolról, mint a sik föld koronája
Látszott, - mulatott az erdőknek királya.
Szemébe tűnt távol egy szép tündérleány,
Ki a levegőnek útain fényesen,
A zöld erdő felé tartott egyenesen.
Nagy lankadás miatt, most lassan halada;
Az erdőhez érvén a tündérhölgy, végre
Felnyitá szép ajkát ilyetén beszédre:
Engedd meg, hogy hüvös árnyaidba jőjek;
Ha hallottad hirét, nevét az atyámnak:
Én lánya vagyok a nádas királyának.
- A tenger leányit látogatni járván -
Atyámhoz tó-várba immár visszatérek;
De hű gerlicéim lankadtak, szegények!
Hűvös forrásodnak kutfejéből inni;
És kondultával az esti harangszónak,
Háláját vészed a messze-távozónak!'
Iránta a király emésztő lángra gyúl,
S szemeit sokáig legeltetvén rajta,
Vendége szavára igy válaszolt ajka:
Leveles kapuit szívesen kitárom;
Hol tiszteletedre madarak zengjenek,
Illattal hódolván virágok, levelek!
Vadgalambjaimmal, gerléid meghitten,
És kondultával az esti harangszónak,
Ne mondj végbúcsút az érted lángolónak.
Maradj országomban, nékem is királyom!
Mert bár csak nehány perc, mióta szemléllek:
Már is a szerelem kínos tüze éget.
Száz zugó cser és tölgy őrűl körűlállja,
S madarak fészkével rengő fiatalok;
- A bántó vihartól védve léssz általok.
Halkan dúdolgatva röpkedjen fürtidnél;
S álmaidnak tündér-játékáról varrjon
Hímet a természet, völgyeken és halmon!»
Ne zaklasd, szerelmét mert birnod nem lehet!
Nagyszerű és gazdag az erdőknek tája,
De boldogságát e szív itt nem találja.
Ott vagyok én boldog, fénylő tó partinál;
Égerfás szigetben ki csendesen élek:
A vadon erdőnek zúgásától félek.
Nádas palotámban, nádpelyhű nyoszolyám;
Ne bántson meg a szó, erdők nagy királya!
De kedves honába vágy a tó leánya.'
Esküszöm az ég s föld minden hatalmira,
Hogy karjaim közűl senki el nem ragad;
Elrablom szerelmed, ha nem nyujtod magad!»
De megvigasztalá titkos gondolata, -
Ha jő az álomtól terhes éjnek árnya:
Akkor megszabadít gerléim gyors szárnya.
Ülvén a két gerle, imígy beszélgetett:
Mi szép, mi hűs erdő! beh boldog, aki itt,
A lombos ágakon, élheti napjait. . . !
S hallád-e, a király mily szivesen maraszt?
Mily nyájasan szólnak a madarak velünk,
Menjen bár a tündér, mi vissza nem megyünk!
De ám kihallgatá őket a jó patak,
És völgyön, réteken lélektelen futott,
Míg a baj hirével a tóba nem jutott.
Mint jutott útazó leánya kezébe
Az erdők urának, ki őt fogva tartja;
- Megrendűlt a hírre a nádastó partja.
Szavára a habok mind fellázadának,
S bőszült rohanással, mint szilaj paripák,
A partokat tágas résekre szaggaták.
Megnyergelvén, elől vezérűl vágtatott;
Ijesztő zugással utána gyors hada,
Réten és völgyeken dulással halada.
Kiönti boszúját urának fejére;
Ki, amidőn most mély álmából felriadt:
Országában látta a féktelen hadat.
A felrezzent madár ijedve röpkedett;
Futottak, elvesztek a négylábú vadak;
A dús virulmánnyal oda lett a patak.
Szeretett leányát karjába ragadja,
Egy irígy tölgy - máskép nem árthatván néki -
Lehajlik, s a gyöngyöt nyakáról letépi.
A kapkodó tüske körme között maradt;
S lerántván fejéről hófehér fátyolát,
Eltépett foszlányit a szélnek adta át.
Kilépvén atyjával a sziget partjára:
Felzugott nádas és tó, nagy örömében,
Hogy tündérasszonyuk megérkezett épen.
De fájt, hogy gerléi hűtlenségét látta;
Mentve volt, de atyja mégis vésztől tartván,
Őröket állitott fel a tónak partján.
Mellette a gyékény barna buzogánnyal;
S a csáté - kezében háromélű tőre -
Volt a tó-szigetnek éjjel, nappal őre.
Szivében a hölgyért emésztő tűz égvén;-
S látván, hatalommal többé mit sem tehet,
A tündérhez gyakran küldözött levelet.
Őszkor sárga színnel rajzolá levele
A szívét emésztő keserű bánatot. . .
Melyet, hogy elvigyen, a szellőnek adott.
Üres választ hozván ura levelére;
S mondá, hogy a sziget kegyetlen leánya
Levelét eltépi és a tóba hányja.
Gyülölség költözött a király szivébe,
Fenekedvén tündér-szigetre és tóra,
Magához kéreté a vihart egy szóra.
A vészt, szilajon az erdőhöz ragadák;
S elbeszélvén baját - vérboszúban égett! -
Tőle kért az erdőkirály segítséget.
Egy napi dúlásra átengedem neked
Szép országom, ha a tündért elragadod,
Felforgatván tavat, szigetet bősz karod.»
Holnap a szigetnek csak hült helye légyen!
Porszemekre tépem, hogy a tó fenekén,
Posványos sár gyanánt üljön le feketén.
Völgyön és réteken lélek-szakadva fut:
S a tó királyához amint elérkezett:
Híven elbeszéle néki mindeneket.
A király sokáig töré fejét... végül
Aggódástól sötét orcája földerült,
S a parancsát váró habok közé merült.
A zöld sziget alól, gyorsan kimossatok!
Azt hagyván meg csupán, melyben fészkét vere
A növények széjjel-ágazó gyökere!
De a habsereg nagy szorgalommal ása;
Megvan ! - s a zöld sziget, a viz s mélység felett:
Mint fűhozó ladik, hintázva lebegett.
De dühe, zúgása volt mind haszontalan;
Mert ellent nem állván a tónak szigete:
Egész erejével neki nem dőlhete.
Anná1 gyorsabban ment az óriási hant;
Annál sebesebben úszott a víz hátán,
Mindig a kergető vihar előtt járván.
Mosolygva nézvén az erőködő szelet,
Kivel az erdőnek ura, mind e napig,
A boszúról zugás között tanakodik.
Füldiszének kövét, csendes nyáréjszakán;
Mely leszakasztatván irígy tüske által:
Szent János-bogár lőn, fénylő kékes lánggal.
Ősz táján, a légben hosszan nyulva szállnak;
S búbánattal lakol a hűtlen gerlice,
Örök turbékolás lévén bús élete.
Ágán tartja mind e napig, de miatta
Búsan hervadoznak rajta a levelek,
S végre is elszárad a sinylődő beteg.
Vevé a tavak sik hátán eredetét;
Mely, miként a parttól elszabadult ladik,
A széltől, határról-határra hányatik.
Elviszen, és velök gyorsan tovább halad:
A tündér vándorol ott a habok fölött,
Míg más tavas vidék határinál kiköt.