Tompa Mihály: SZUHAY MÁTYÁS.
Egyik fél erre húz, a másik meg arra;
Nem érti meg egymást, nem érti meg sehogy;
S a huzalkodásban erejéből kifogy!
De ha egyetértés lakozott közöttünk:
Csak megvoltunk lassan; most egy idő óta,
A csókának szemét vájja ki a csóka!
Ne hagyd, hogy eljőjön a siralmas óra:
Midőn a vérrel nyert magyar szabadságnak,
Idegen kapával, mélységes sírt ásnak!'
Ki igy fohászkodott, Tarcal felé tartván;
Mellette még három szótlan ifju haladt,
Csürökig dagasztván lovaik a sarat.
Nála a szív bátor s vasgyuró volt a kar;
Szabadságot mormogott álmában is szája,
A kuruc-világban aligha volt párja.
Hol a gohér, formint és muskatal terem;
S a szőlő lábánál kilencágu pince,
Amelyet jó borral töltött tele Vince.
Hogy szivének meggyűlt keserüségében:
Iván a magyarnak hosszu életére,
Magát kidanolná, kisírná kedvére!
Az öreg s társai szótalan ballagtak;
Egy szép barna ifju volt szomorú kivált,
De Szuhay Mátyás hangosan rákiált:
A köszörü, - meglásd, - mindazt jóra viszi:
Sokszor hallottam, hogy nagy baj a szerelem,
Én ugyan - Istennek hála, - nem ösmerem!
S nem akarja néked adni a vén kánya;
Azt mondja: kurucnak nem adja gyermekét,
Ördög szánkázza meg a rosz labanc lelkét!'
- Monda Keszi - csak kell szíven szép Annája!
Szombaton estére ott termek Kardszagon,
S szépen, vagy erővel, de a lányt elhozom!»
S a kis számu csapat elszakadt kétfele;
Mivel Keszi, három társától bucsúzva:
Kesely lova fékét az alföldnek húzta.
'Bárcsak a jó fiú szerencsésen járna!
Sajnálom szivemből, ugyis atyámfia:
Egy volt a szépanyánk, Both Kata, Sófia!'
A lovak csak lábról lábra mehettenek;
Sok vesződség után, éhen-szomjan végre,
Mátyás éjféltájban pincéjéhez ére.
Hanem visszahökken, sokat látott, sokat...!
Az ajtó betörve és tátva-nyitva van,
S lenn, ugyancsak isznak, lármázva hangosan.
S fokosáért nyulván a nyeregkápába:
Lassan lelopódzik a pincegádoron,
S a dorbézolóknak háta megé oson.
Tolvajok ütöttek bora picéjére;
Szinte fájt a lelke a drága jó borért,
Mely a pince földén egész bokáig ért.
Köztök egy hordón ült maga Vas Benedek;
Ittak, pocsékoltak, mocskolták Szuhayt,
Kiáltván: a kopasz, bárcsak most volna itt!
Kedvére forgatván kancsót és csutorát:
Barátság-szerető s csintalan volt, neve
Fél-Magyarországon szóbeszéddé leve.
-Halljuk! -Szuhayról egy furcsát beszélek!
Egyszer kibandukol a hegyre magában,
Midőn a szőlejét kapálnák javában;
Rendre kunyorálja az egész sor népet;
Megbánta mindenik kapásnak dohánya:
De mégsem lett tele nagybélű pipája.
Nagy pipáju, kevés dohányu magyarnak.
Hé! kevés dohányú, de jó ború medve!
Kihajtom e kancsót az egészségedre...!
De a kancsót Herkó páter nem itta ki...
Fehér lett mint a fal és kijózanodott...
- Az ördög hordja tán ezt a vén kolopot!?
Hogy a hóhér kösse fel minden fajtádat...!'
Ekkor az abroncsba csiptetett világot
Leüté Szuhay, és közéjök vágott.
- Üssed! ne hagyd magad! s van lárma meg zavar,
Mátyás félrevonult, a cimborák pedig
Egymást a setétben ugyan ütlegelik.
Négykézláb, egyenest a lépcsőn felfutott;
Mátyás boszús vala, de mégis nevetett:
'Nagyapám se látott ilyen ütközetet!'
Két társával ő is a kancsóhoz látott;
De ím, egy fennálló hordóban meglátja,
Hogy guggolva lappang Vas Benedek bátya.
Most is csal-ból, és nem félsz-ből lippene meg;
Mert amint mondani szokták közbeszédben:
Az ember apját sem ösmeri setétben.
Jó lesz felfordítni, fejével lefele!
S tetejébe ülni... de más ész ütötte,
Rókát fogok! monda s szavát igy kezdette:
Imé, nagy pecséttel egy pergamen van itt,
A nagyságos urtól... - hanem titok legyen! -
Megöllek, ha a szó közűlünk kimegyen!
Vas Benedek uram füleibe menne:
Száz tulkot, száz fékes lovat nem sajnálna,
Csakhogy meg ne tudja soha a vén kánya!'
És ültében Vassal egyre billegtette;
Ki készül már főbe vágni a kurucot,
De a titok bántá, s visszakucorodott.
Egy futó ló tűnik minap a szemébe;
Jobban megszemléli... hát a kengyelvason,
Lábbal fennakadva, valami ur vagyon.
- Kesely paripája gyönyörű egy állat! -
Megkapja a lónak tajtékos zabláját,
De már vérbe'-fagyba' leli a gazdáját.
Az az ur mindjárt a nevét tudakozta;
Megmondta az öcsém, azzal odább állott.
Ki volt ez az ember? ha azt ti tudnátok!
S ily határozat van a megmentőjére:
Mihelyt feleséget vesz, báróvá lészen,
Azonkivül kilenc falut kap egészen.
De kezét nem nyujtja, míg én élek, neki!
Most is Kardszagra ment, de utoljára mén,
Mert ő kegyelmét majd megházasítom én!'
Belsőbb pinceágba szólitá társait;
Vas uram pediglen, bár füstbe ment terve:
Kibútt, elillantott örömmel eltelve.
Az üres fennállót elrugta lábával;
S gunyoson kiáltott: 'Megállj Vas Benedek!
A bort árát igen drágán megfizeted!'
Keszi Pál Kardszagnak nagy sietve mégyen;
Hogy aholott vagyon Benedek lakása,
Szeretett Annáját minél előbb lássa!
Szénával, buzával tanya és csür tele;
Nem volt gazdaságban párja a Kunságon,
Lányának szépségben e széles világon.
Már a kilencet is elverte egy-végben;
Anna leányasszony, meg az öreg Kata,
Titkos beszéd közt a padkán fosztogata.
Hosszu az éjszaka, százszor eljöhet még! -
"'Hejh Kata, de mikor a szívem ugy várja:
Mint az ágon ülő gerlicét a párja!"'
És belépett Keszi, az Anna szavánál;
Aki kiáltással esett a nyakába,
S csókos ajka tapadt annak ajakába.
Hogy híved e földön mindenhá' követed?
Hogy az Isten előtt letett esküvéssel,
A papnak áldása egyesít ez éjjel?»
Csak azt ne kivánd, hogy atyámat elhagyjam;
Nem! én visszatérek...hogy azt megbeszéljem:
-Ha mindjárt megöl is - hogy te vagy a férjem!"'
Sugja Kata, hogy a kocsis már befogott;
Nincs itthon a nagy ur, s az ifjak szabadon
Röpülnek tova az abrakos lovakon.
Némán hajt a kocsis a sikföld határán;
Anna, híven simul Pali kebelére...
S éjféltájban a két boldog célhoz ére.
S az, egyesítni szívből akarta bár:
De ellenállottak némely akadályok...
A kocsis egyszerre ajtót nyita rájok!
A leány rémülten ösmeré meg apját...
Csaknem kővé váltak ifjaink azalatt...
De az öreg ejtén ilyetén szavakat:
Ez ifju mátkája szeretett gyermekem;
Legfőbb kivánsága atyai szívemnek,
Hogy szent eskü által most eggyé légyenek!»
S mily boldogok voltak a szép valóságon!
Hogy fogjanak kezet... apjok rájok pillant,
S ők szivből elmondják a szent holtomiglant.
Tétetett azután erős kötést velek,
Hogy kit váratlan ér közülök szerencse:
Párjával közös lesz rangja, neve, kincse,
Nagyobb szerencsém már e földön nem lehet!»
Szólt Pali. 'Ki tudja...!' - Vas csak ezt felelé, -
S repült a négy táltos megint Kardszag felé.
Egyik szóla: megholt! más: elveszté eszét;
Ez monda: elszökött! más: de biz ellopták!
Kutba ugrott...! férjhez erőszakkal adták.
Hogy ráhuzta Kunság legbarnább bandája;
Hogy a fösvény Vasnál tíz ökröt levágtak,
S behullt a feneke száz hordó- s tonnának.
Négy nap, négy éjszaka vígadván untalan.
Kalács, bor kifogott cigányon, koldúson,
Még a vándorlót is elfogták az úton.
S teljes keblü szűzek táncban mulattanak;
A kerek mellbimbó vékony patyolatát,
Mint egy fényes tallér, ugy izzasztotta át.
Az éltesebbekkel beszélt, borozgata.
Szóval, olyan lakzit csapott Vas Benedek,
Amelyhez hasonlót nem lát minden gyerek.
Kuruc Szuhay az almás-szürke lovon,
Vas uram tanyáján termett hamarsággal.
- Utána száz meg száz szegény üres zsákkal, -
Hogy Benedek uram ma nyert báróságot,
Rám bizta, hogy e nap emlékezetére,
Igazítnálak rá tölt buza-vermére.
Vigyen, ki mennyit bir, egy pénz nélkül adja;
Köszönet fejében csupán csak azt kéri:
Egy-egy üres zsákot vigyetek majd néki!'
S a kapzsi szegénység rakodott szaporán;
S elhatolt görnyedve, - majd a földet húzta
Némelyik orrát a nehéz tiszta búza.
Fenyegetve nyujtá izmos öklét hátra;
'Hahaha! bor, buza magától nem terem,
Az üres hordóért, nesze üres verem!'
Majd megütötte a guta Vas uramat;
Hát még midőn a nép szállongott a zsákkal:
Tölte minden percet méreg- s boszusággal.
Míg a báróságot várta Vas nyugtalan;
Néha ki-kifakadt, de mult boszusága:
Rángatva nagy bajszát fürge unokája.
Összeakad egyszer Szuhay Mátyással;
'No hát labanc uram! emez rákiáltott -
Mikor isszuk már be az uj báróságot?'
«Tatár lapítsa meg a kuruc fejedet!»
S fél boszú-, fél kedvvel szólott, hogy haza-ért:
«Kis Bencét nem adnám ezer báróságért!»