Tompa Mihály: GYÖNGYHIM.
Réten virultanak;
Szerették egymást, - fájdalom, hogy
Köztök folyt a patak!
Óráin sem lehet...
Egymásnak a két bús szerelmes
Hő vággyal integet.
Mit ér a hő kebel,
Ha vágy és szenvedély tüzében
Magát emészti fel...?
Nyilt kelyhem gazdagon:
Ha mindazt én, kedves virágom,
Reád nem rakhatom!?
Bús hervatag fejét...
Tavasz van, fényes és virágos
De néki zord, setét.
Ki vígan szálldogált,
Hallá a szót, és látta a jó
Szerelmes bánatát.
Enyhíted kínodat:
Van mód, hogy kebled gyöngyeit szép
Kedvesednek od'add!
A zúgó patakon,
S ajándokod, szerelmesednek
Nyakába aggatom.
Sziromja gyöngyeit,
Miket fátyolka, a pataknak
Könnyen repűlve, vitt.
És szíve reszketett:
Mi szép lesz ő! ah mintha látnám
A kedves gyermeket!
Volt épen a patak:
Midőn a gyöngyök a futamló
Habokba hullanak....
Gyorsan fenékre mén:
Ugy sülyedt el a két szerelmes
Bú s kétség tengerén.
Sárgul idő előtt...
Kedélyökön a bús halálvágy
Sötéten vész erőt.
Midőn a föld halott,
Hallának - a lég susogva lágyan -
Imilyen szózatot:
Lelankadt fejetek!
Remény s vágy üdve életünknek...
Ti csak reméljetek!
S ha birtokunkba jut:
A boldogság, ez égi fáklya
Már akkor elaludt!
Láz közt hervadni el:
Mint ifjan élni a sovár kéj
Édes gyötrelmivel!?
Karjába vetni mind:
Mi annyi kéjt ad s annyi bűbájt
Szűz arcotokra hint!?
És volna lelketek:
Hogy a pezsgő vágyért, unalmas
Valót cseréljetek!?
De a vágy és remény
Jótékonyan izgatva, üzve áll ott...
Frisen tartja, mint harmat a virágot
A nyárnak idején!
Réten virítanak;
S hiven szeretnek... mert közöttök
Foly most is a patak.
A boldog szerelem;
A vágy s remény hüvös harmatja
Locsolva csendesen.
Maig az elesett
Gyöngyöt keresve repdes ottan:
A gyors patak felett.