Tompa Mihály: ZRINYI ILONA KESERVE.
Hamar múlik, csak álom...
Nagyon nem bizhatunk, itten csak ugy vagyunk,
Mint a madár az ágon.
Ha orcám nevetett: immár megeredett
Sürű könyhullatásom.
Kezem fejdelmeké lőn;
Szemem kifáradott, mig átpillanthatott
A kincsen s kincset-érőn;
Rám néz s figyel vala hősek, bátrak hada,
Tisztelve, bízva, féltőn.
Sulyától roskad a váll;
Sovárgott kincs, arany, becset veszít, ha va
S gyakran vesztünkre szolgál;
Az én károm, sebem, amely van lelkemen,
Sérelmesebb azoknál.
Kik lelkem már-is érték,
S bár apjok föld alatt: szivemben megmaradt
Bennök, jövő s reménység,
S őket karom közűl, vadon s kegyetlenűl
Ellenségim kitépték.
Hideg, rostélyozott bolt;
Ágyát szolga veti, bérlett szem kémleli
Az ébredőt, az alvót;
Ha búsul, ha beteg: nincs szó nyájas, meleg,
Minő az én szavam volt.
Mintha nyil volna benne,
Mert e nép sokra kész, - kisértve, nyomva lész
Az ifju lélek, elme,
Ha a mag, melyet ott rosz szándék hullatott,
Oh, ha mégis kikelne!...
És minden útjok álnok,
Nyelvök istent kiált, - orruk füstöt bocsát
S lángot lehel ki szájok...
Az Ur mind a gonoszt, mit tele markuk oszt,
Forditsa vissza rájok!
S kegyelmünk lész az ára!
Tagadd meg a hazát, hős véreit gyalázd!...
Ily leckét hall az árva,
Vigyázván szemeik: igy tartják, nevelik
Titkos célokra szánva.
- Ki áll fel értök, értem!? -
Kiket lelkem ölel: hozzájok ily közel
E bűnös Ninivében,
Mégis nem érhetem, szavam nem ejthetem
Szivökben semmiképen.
Hogy a próbán megálljon;
S mig ujra birhatom, enyémnek mondhatom
Kedves fiam s leányom:
Őket én istenem, pártfogóm s mindenem!
Oltalmadba ajánlom!