Tompa Mihály: NÁNIHOZ.
NÁNIHOZ.
I.
Szép vagy, nagyon szép, csak az a bajod,
Hogy ezt tenmagad legjobban tudod;
Nem vagy szerény iboly, mely ékivel,
Zöld fű közé virúlni búvik el;
Hanem napraforgó vagy, édesem,
Mely kacéran ácsorg az útfélen;
Boldog, boldogtalan szemedbe néz,
Mégis imádót kapnod oly nehéz,
S mert magad minden áron kelleted:
Épp azért nem vagy becses, keresett.
Hogy ezt tenmagad legjobban tudod;
Nem vagy szerény iboly, mely ékivel,
Zöld fű közé virúlni búvik el;
Hanem napraforgó vagy, édesem,
Mely kacéran ácsorg az útfélen;
Boldog, boldogtalan szemedbe néz,
Mégis imádót kapnod oly nehéz,
S mert magad minden áron kelleted:
Épp azért nem vagy becses, keresett.
II.
Szépen dalolsz, azt tarja a papa,
Jól zongorázol, hiszi a mama;
(Jó, hogy még nem szavaltatnak veled,
Mert már ennél borzasztóbb nem lehet!)
Tiz ujjad s ajkad hogyha nekivág:
Rögtön felfordul vélem a világ;
Fülem zúg, fogfájás esik reám,
E pokolbéli kínharmónián.
Jól zongorázol, hiszi a mama;
(Jó, hogy még nem szavaltatnak veled,
Mert már ennél borzasztóbb nem lehet!)
Tiz ujjad s ajkad hogyha nekivág:
Rögtön felfordul vélem a világ;
Fülem zúg, fogfájás esik reám,
E pokolbéli kínharmónián.
III.
Hajad, mint a hollótoll, fekete,
Villámlás két szemed tekintete,
De a nyakadnak nagy baja lehet,
Hogy egyre forog rajta a fejed!
Előre-hátra nézvén szünet nélkül:
Kit vársz? mi kell? elméd mi nagyra készül?
Rosz nyelvek mondják, - de én nem hiszem -
Hogy a főkötőt lesed, édesem!
Villámlás két szemed tekintete,
De a nyakadnak nagy baja lehet,
Hogy egyre forog rajta a fejed!
Előre-hátra nézvén szünet nélkül:
Kit vársz? mi kell? elméd mi nagyra készül?
Rosz nyelvek mondják, - de én nem hiszem -
Hogy a főkötőt lesed, édesem!
IV.
S mily olvasottságod van! Csak haladj,
S maholnap e táj tudós nője vagy!
Tudós nő...! Nem ver szíved hangosan?
(Őrizz meg a gonosztul, oh uram!)
Regényekkel borítva asztalod,
A bolygó zsidót könyv nélkül tudod!
- A Szózatot, igaz, nem ösmered,
Hanem hiszen még megösmerheted!
S van is látatja, mert kivül-belül,
A ház tája csakhogy el nem repül;
S mig ajkad Sueről fecseg eleget:
Eszünk keletlen, poshadt kenyeret.
S maholnap e táj tudós nője vagy!
Tudós nő...! Nem ver szíved hangosan?
(Őrizz meg a gonosztul, oh uram!)
Regényekkel borítva asztalod,
A bolygó zsidót könyv nélkül tudod!
- A Szózatot, igaz, nem ösmered,
Hanem hiszen még megösmerheted!
S van is látatja, mert kivül-belül,
A ház tája csakhogy el nem repül;
S mig ajkad Sueről fecseg eleget:
Eszünk keletlen, poshadt kenyeret.
V.
Láttalak, midőn templomban valál,
Temetésen s bál vigalminál:
Kacagni és könyezni láttalak: -
S mindig azt vallám: bizony szép alak!
Szép vagy, müvelt vagy és derék, - s mivel
Tisztellek, szeretlek... nem veszlek el!
Temetésen s bál vigalminál:
Kacagni és könyezni láttalak: -
S mindig azt vallám: bizony szép alak!
Szép vagy, müvelt vagy és derék, - s mivel
Tisztellek, szeretlek... nem veszlek el!
VI.
Emlékezel rá? - csak tiz éve még -
Midőn őrjöngő imádód valék;
S ülvén a hársak csendes árnyiban,
Örök hűségről szóltunk untalan.
Ah, ez az idő mily sietve száll!
Te akkor gyöngéd, lágy szellő valál;
S lelkem vitorla volt, lengésedet
Kisérve, csak feléd nyult s lebegett;
Azóta szépen megnövelkedél!
És nem vagy többé lágy szellő, de szél,
Sőt olykor, - ha nyelvecskéd megered:
Zivatarnak tart a ház tégedet!
Midőn őrjöngő imádód valék;
S ülvén a hársak csendes árnyiban,
Örök hűségről szóltunk untalan.
Ah, ez az idő mily sietve száll!
Te akkor gyöngéd, lágy szellő valál;
S lelkem vitorla volt, lengésedet
Kisérve, csak feléd nyult s lebegett;
Azóta szépen megnövelkedél!
És nem vagy többé lágy szellő, de szél,
Sőt olykor, - ha nyelvecskéd megered:
Zivatarnak tart a ház tégedet!
VII.
S lásd, én tiz év után is hű vagyok,
Felétek gyakran ellátogatok;
S veled órákig ülvén egy helyen:
Magamat szörnyen megerőltetem;
Aztán a házban és a ház körűl
Eldícsérek mindent kegyetlenűl;
S ajkam számodra mindig tartogat
Otthon csinált, szép, cifra bókokat;
S eléd tálalom rögtön azt vagy ezt,
Mihelyt képecskéd savanyodni kezd. -
S hozzád a multak képe von talán?
Vagy a jelen gyönyört mosolyg reám?
Oh igen...! szívem üdvét ott leli:
- Ifjabb testvéred oly szép, oly deli!
Felétek gyakran ellátogatok;
S veled órákig ülvén egy helyen:
Magamat szörnyen megerőltetem;
Aztán a házban és a ház körűl
Eldícsérek mindent kegyetlenűl;
S ajkam számodra mindig tartogat
Otthon csinált, szép, cifra bókokat;
S eléd tálalom rögtön azt vagy ezt,
Mihelyt képecskéd savanyodni kezd. -
S hozzád a multak képe von talán?
Vagy a jelen gyönyört mosolyg reám?
Oh igen...! szívem üdvét ott leli:
- Ifjabb testvéred oly szép, oly deli!
VIII.
Nem jók az emberek! hozzád kivált,
Jó Náni, mily hálátlan a világ!
Isten bocsássa bűneit, neked
Még a jóért is gonosszal fizet;
Te csak szerettél! és hányat pedig!
S im csúfosan ott hagyott mindenik;
De vígasztaljon lányságod felett:
Megtettél mindent, amit lehetett!
Jó Náni, mily hálátlan a világ!
Isten bocsássa bűneit, neked
Még a jóért is gonosszal fizet;
Te csak szerettél! és hányat pedig!
S im csúfosan ott hagyott mindenik;
De vígasztaljon lányságod felett:
Megtettél mindent, amit lehetett!
