Tompa Mihály: MESSZIRŐL.
Busan tekinték át a szük völgynyiláson,
Hol a leány lakik;
Érzé-e, hogy lelkem a hajnalszellőben
Elszállott álmaig?
Jól ösmerem én azt: szerelem, szerelem,
Az a te csillagod!
Mért, hogy fényét egynek boldogságra, másnak
Búra ragyogtatod?
Szemed hajnalcsillag, de est-hajnalcsillag;
S fájdalom; az nekem
Nem hogy feljebb jönne, de mindig lejebb száll,
Végtére lemegyen.
Arra az ösvényre engem ki vezérel,
Melyen a családi
Nyugodalmas élet boldog tartományát
Fel lehet találni?
Ohajtozó lelkem édes gondolatban ...
S csupán csak véle lész,
Azzal a mosolygó, kedves kis leánnyal
E nyájas kép egész.
Magas fák tetején, magas fellegekben,
De végeztére csak
Alá száll a földre, és fészket alacsony
Bokor csendébe rak.
Fényes álmaimnak szappan-buboréki
Hadd semmisüljenek!
Nem sajnálom őket, csak értök cserében
Nyugodalmat vegyek!
Szülőföldem felé tekintek messzirül,
S el-elgondolkodom:
Ha látlak meg ujra, kit oly rég hagytam el,
Piros szép hajnalom!
Ha azzal szüntelen együtt képzelhetem
A kedves szép hazát;
Jó szomszédok között, csendes faluhelyen ...
Ott lehet csak boldog a békés kis család!