Tompa Mihály: TERÉZ EMLÉKEZETE.
Kebelében rejtve nehéz hideg cseppek;
S mig árja megered:
A fellegek árnya reszketőn terül el
A csendes táj felett.
Borongó fellege sirodnak én vagyok,
S mig könyezném azon,
Rávetem messziről fájó lelkem árnyát:
Sötétlő bánatom.
Mégis szerettelek őszintén, melegen;
És testvéred se szán,
Talán kedvesed se szánna jobban, mint én,
Te kedves, jó leány!
Kevesebb van ismét, kevesebb van veled!
S ha ekkép hagytok el:
Fa leszek maholnap, amelyről örökre
Lehullott a level.
Melynek mennyi lehull, annyi levele nő,
S mindig zölden marad;
Elhullnak barátim s én többé nem nyerek
Helyettök újakat!
Mert nagy útra kél az, ki olyan jót keres,
Amilyen te valál!
Hiába, ha néha neheztelt ajakad,
Áldott szelid lelked mást beszélt az alatt
Szemed sugárinál.
A kakukfűves temetőn:
Hol hű barátnőd fájdalom közt,
Mely lelkén most is ki-kilobban,
Korán a föld ölébe tőn.
Kezével fogta bé szemed:
Azt a fehér halott-ruhát is,
Amelyben szépen eltemettek,
Ő készitette el neked!
S ha majd kimegyünk csendesen
Hozzád a gyászos temetőre:
A fájó emlékű napokról
Ő mindent elbeszél nekem.
Midőn a sírhalom beszél?
Oh, jó leány, mindent megértek,
- Mely lelkemet meghatja mélyen:
Sírfád sötét betűinél.
Hamar zöldűlő hant fakad:
Kedves halott felett
Hű gond ápol virágokat.
Vadfűvek ingadoznak ott,
Sirodra, oh leány,
Virágot én nem adhatok!
Sötét-zöld pázsit én dalom;
Dalommal sírodat,
Kedves leány, behantolom!