Tompa Mihály: ZIVATAR.
ZIVATAR.
Kél a nap s elindul az ég meredekjén,
Aranyos küllőin sebes szekerének;
Csend van, - a lágy szellő nem birja lerázni
Csüngő harmat-csöppjét a fák levelének.
Aranyos küllőin sebes szekerének;
Csend van, - a lágy szellő nem birja lerázni
Csüngő harmat-csöppjét a fák levelének.
Nyáját messze hajtja a jó pásztorember,
A dolog méh elmegy hetedik határig;
Buvó rejtekében összesugorodván,
Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.
A dolog méh elmegy hetedik határig;
Buvó rejtekében összesugorodván,
Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.
A harmat felszárad s rekkenő hőség lesz;
Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap,
Udvarában, amely tágas, mint egy szérü,
Sürű köd és vékony felhő-rojtok vannak.
Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap,
Udvarában, amely tágas, mint egy szérü,
Sürű köd és vékony felhő-rojtok vannak.
És tarjagos felleg támad mindenfelől,
Mely egymásba nőve, az ég elsetétűl,
Távol mennydörgésnek hallik mormolása,
S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.
Mely egymásba nőve, az ég elsetétűl,
Távol mennydörgésnek hallik mormolása,
S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.
Az égi háború kitör végezetre,
Teljes haragjában, teljes fenségében;
Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek,
Hogy véges lakója csudálkozzék s féljen.
Teljes haragjában, teljes fenségében;
Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek,
Hogy véges lakója csudálkozzék s féljen.
Mint egy óriás eb, amely tüzet érez:
A vihar vonítva fut át világon;
Reá kigyulnak a cikázó villámok,
S az egész mindenség fényes tűzben lángol.
A vihar vonítva fut át világon;
Reá kigyulnak a cikázó villámok,
S az egész mindenség fényes tűzben lángol.
Szélvész rázza, tépi az erdők üstökét,
A hajlékony tölgyet guzzsá csavargatja;
A magas, egyenes fenyőfát derékon
Töri ketté, mint egy szálgyertyát, haragja.
A hajlékony tölgyet guzzsá csavargatja;
A magas, egyenes fenyőfát derékon
Töri ketté, mint egy szálgyertyát, haragja.
Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb
Legyen a szikrázó villám lobbanása;
Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb
Legyen a mennydörgés harsány csattanása.
Legyen a szikrázó villám lobbanása;
Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb
Legyen a mennydörgés harsány csattanása.
Zug a szélvész, zug a rengeteg mélysége,
Nyugtalan futosnak felriadt vadai!
A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka,
Nem bir a szél ellen fészkéhez szállani.
Nyugtalan futosnak felriadt vadai!
A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka,
Nem bir a szél ellen fészkéhez szállani.
Mintha az elemek végső harca volna,
Mintha minden helyet s alakot cserélne ...
Talán e borzasztó istenitéletben
Az utolsó napnak van rajzolva képe?!
Mintha minden helyet s alakot cserélne ...
Talán e borzasztó istenitéletben
Az utolsó napnak van rajzolva képe?!
Ah, a természet nagy, jókedvben, haragban,
Az egyik keze bont és alkot a másik!
A villám dul, emészt; a mennydörgés szava
Megtermékenyiti a földnek határit.
Az egyik keze bont és alkot a másik!
A villám dul, emészt; a mennydörgés szava
Megtermékenyiti a földnek határit.
Dúl, dúl a zivatar, végtére kifárad,
Magát emészti fel lángzó haragjába';
Az ég, mint egy békét ohajtó fellegvár,
Hétszinü zászlóját tüzi bástyájára.
Magát emészti fel lángzó haragjába';
Az ég, mint egy békét ohajtó fellegvár,
Hétszinü zászlóját tüzi bástyájára.
Zajong még a vadon, s mintha mély sebéből
Zuhogó patakban gyorsan folyna vére,
Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész,
Óriás halottként némul el végtére ...
Zuhogó patakban gyorsan folyna vére,
Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész,
Óriás halottként némul el végtére ...
Eloszlott a felleg, - a nap nyugodóban,
S mint haldokló bajnok sugárzó szemével,
A háborús élet zajtalan estvéjén:
Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.
S mint haldokló bajnok sugárzó szemével,
A háborús élet zajtalan estvéjén:
Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.
