Tompa Mihály: ALFÖLDI KÉPEK.
Árnyéktalan puszták, lágyan rengő tavak
Szabad, szép vidéke!
Csak képzelődés rajzolgatta képed
Múló vonásokkal, lelkemnek elébe!
Hanem hisz a sorsot én azért is áldom!
Mert akinek nem ád
Néhány barázdát s egy viskót sem kegyelme:
Jó annak, ha bárhol meghuzhatja magát.
Tőle megválásom búval menne véghez;
S lakom tán a sírig:
Mégis, mint a fenyő a homokos pusztán,
Lelkem nem szokik meg e tájon, csak sínlik.
Lombok árnyékában a csacsogó patak
Bujkálva veszt útat;
Mégis szebb az, ha a rónák s tavak felett
Átvonuló daru egyet-egyet krú-gat!
Illatos ajkával hajlik az orcámra;
S a hűs berki árnyon:
Álmomban a sások liljomát szaggatom ...
S a fehérlő tavak tükrén csónakázom.
Vigan legel szemem és lelkem rajtatok,
Régi ismerősök!
Édes emlékezet, - mint méz a virágból, -
Lesz azon órákból, melyeket itt töltök.
És a zúgó nádas, mintha erdő volna;
A tavak és lápok ...
Hol sárga liljomok, fejér nimfák nyilnak,
S a vadmadár fürdik, sir, kerepel, hápog.
A térség abroncsán amely vágtatva mén;
S felporzik utána
Hosszu vonalban a halvány meleg homok,
Melyet futtában a légbe rugdos lába.
Miket a délibáb derékon át-vágott;
Ott nem messze tőlök:
A héja árnyékát üző komondorok;
A nyargaló csikós, mind jó ismerősök!
Mely három év előtt! Folyvást nyit azóta
Karcsu szép virága?
Ah nem! az elhervadt; ráösmerni mégis,
Mint édes anyjáról az ifjú leányra.
S mintha én is harmat- és mézporral élnék:
Hiven sorra nézem
A mező virágit, szorgalmas még gyanánt,
S otthon érzem magam a kedves vidéken.
Melyből majd fekete, nehéz felleg támad:
S elborúl előttem
A szép vidék, mint egy fátyolos hölgy arca,
S utána elborúl kedélyem sötéten.
Képzeletem tarka szárnyakkal ellepték
A ragyogó képek;
Keresnem kellett a bánatos borongást,
A fényhez enyhitő, jóleső setétnek.
Mely felűl hintázik s alig áll a habon,
S a pillanat búja
Hajszál gyökerével fogódzott szivemre,
És nem szakadt belé, hogy kihajtson újra.
Nyugalmát elűzi, s felrázza fenékig.
A táj elsötétül ...
Hasztalan keresek egy mosolygó képet,
Az éjszín árnyakhoz felderitő fényűl.
Mintha vért hintene a sík láthatárra;
A megmerűlt csónak,
A sás eltört kardja, s széthullott buzogány ...
Lelkemhez fájdalmas hasonlatban szólnak.
Hánykódó elmémben bús képet forgatok;
S mint a néma bálvány,
A melynek keblében nincs élet s verő szív:
Mozdulatlan állok a puszták határán.
Mellettem a pásztor jó estét mond halkan,
Hisz a nap leszálla ...
Jó földimnek arcán bus felleg vonúl át,
Bánat, vagy fekete hajfürtének árnya ...?
Eltorzul, elvész a késő alkonyatban.
A zsibongó élet,
Mint távozó galamb szárnya suhogása,
Csendesül ... csendesül ... majd álomba mélyed.
Mert sejtő lelkem a távol jövőbe néz;
Képedet, oh puszta!
Ősi szépségéből, vadköltészetéből
Látom kivetkezve, látom ott kifosztva,
S uszkálni látszik a rengő délibábnak
Fehérlő vizében:
Elhallgat, kialszik az éjek varázsa,
A furulyaszó, a pásztortűz végképen.
Számomra csupán e bus vigasztalás van:
Hogy addig nem élek;
Sok bubánat miatt megrongált sátorát
Levetközi addig a megfáradt lélek!