Tompa Mihály: BARÁTIM EMLÉKEZETE.
Hol annyi szép órát tölték el egykoron,
Sötét, bús a szoba, a lelkem is sötét ...
S midőn az ösmerős kilincset megnyomom:
Szemeim keserű könyekkel nedvesek:
Nem sietnek elém, akiket keresek!
Az emlékezetnek halvány mezejében
Eltünt örömeknek másod-virágai
Ámitnak e helyre, hogy őket letépjem!
Látogatni jöttem; - de kik reám várnak:
Meleg szivek helyett, sötét fagyos árnyak,
A sír olyan gyászos, mégis szent örökség;
Tőletek, kiket a sors már elaltatott,
Mi egy zöld sirhalmat, még azt sem öröklénk!
Nem lel a bú, amely hozzátok vándorol,
Fekvén ösmeretlen rögek közt valahol
Bár itt nyugodnátok, hol a völgy és halom,
A lomb és a szellő, a futó csermelyek,
Dicsőitve vannak zengő hárfátokon!
Lelkem hallja a dalt s buvában ugy remeg ...
Ki éltem, borongtam, daloltam veletek!
Legelőször jöttünk össze váratlanul ...
Csak néztünk egymásra, boldog némaságban,
Mig három ifjú szív híven egymásra hull ...
S mint a fenyő, melyet ér az ég villáma:
Nagy érzéstől borult lelkünk fényes lángba!
Lelkünk a jövőbe szép reménnyel nézett;
Tündér sátor gyanánt borult el felettünk
Örök himzetével ragyogó költészet.
S mint egy három felé kibomlott aranyszál:
Kisért, összetartott elválásainknál,
Az erdei lakot elpusztulva lelem!
Lakói kihaltak, őrfái kidőltek ...
Vad folyondár kúszik a rozzant fedelen!
Ez tartja össze még, csak úgy áll fenn a fal, -
Mint költőit is az emlékezet s a dal.
Kettő felett a nap örökre leszállott;
Buzogván lelkökben fényes gondolatok;
Sirba vittek egy-egy gazdag szép világot.
Elmultak ... eltüntek életök javában ...
Mért is nem haltunk már meg mind a hárman!?
Mint fenn virasztani a sirhalom felett;
De ha ti alusztok, hadd legyek én ébren,
Könyekkel öntözni fájó emléketek!
Te gyászos szemfedél! halál vitorlája:
Mennyi fényt, örömet borítasz homályba!
Nem vonz a puszta lak, rom és bánat van ott;
Visszatér e tájra a tavasz s madárdal,
Csak egy nem tér vissza: a költő, a halott.
Mig hamvaikat a szél hordja szerte-szét:
Őrizzük a költők szent emlékezetét!