Tompa Mihály: ELEIMNEK.
ELEIMNEK.
Eleimnek kisded háza,
Békeséggel fölruházva!
Békeséggel fölruházva!
| Hol bölcsőm is ringott egykor |
| S fürge lábam futosott: |
| Csak növeld agg napjaimra |
| Kertedben a gyámbotot! |
Amint vágyban és reményben
Küszöbödet által-léptem,
Küszöbödet által-léptem,
| Hogy kikisért és megáldott, |
| Aki legjobban szeret: |
| A világban nem találok |
| Nyugodalmat, örömet! |
A kép, mely úgy csábit távol,
A remény, mit szívünk ápol;
A remény, mit szívünk ápol;
| Fellegjáték, mely eltorzúl, |
| Köd, mit a szél elvere; |
| Valót adtam a reményért, |
| De búsit is a csere! |
Csendes hajlék, téged látlak
Lombja közt az ákácfáknak;
Lombja közt az ákácfáknak;
| Kéményednek kéklő füstje |
| Az ég felé kanyarog ... |
| Otthon vannak az enyémek! |
| Mért, hogy én is nem vagyok?! |
Ott az udvar, ott a kis kert,
Benne minden fűszál ismert;
Benne minden fűszál ismert;
| Gyermek-képe, ifju álmak |
| Szép emléke mindenütt ... |
| Ah, mig köztem és közöttök |
| Idő és tér nem feküdt! |
Öreg apám szánt, vet, munkál,
- Többet ér még mindnyájunknál -
- Többet ér még mindnyájunknál -
| Édes anyám imádkozva |
| Viraszt fel sok éjjelen, |
| S fohász, munka mindazért, hogy |
| Az én dolgom jó legyen. |
Világ gyult már őszi estén,
Mintha látnám, mintha lesném:
Mintha látnám, mintha lesném:
| Mit csinálnak ...? olvasgatják |
| Kedves fiok levelét ... |
| S még soká, a sötétben is |
| Csak rólam folya beszéd. |
Akik vélem be nem teltek:
Várjatok csak, áldott lelkek!
Mint a tengerek hajósa,
Ki a földet meghajózza:
Várjatok csak, áldott lelkek!
Mint a tengerek hajósa,
Ki a földet meghajózza:
| Haza felé közeledem, |
| Mentűl messzebb haladok; |
| A szivem visz, - nem sokáig |
| Lesztek immár magatok! |
