Tompa Mihály: EMLÉKEZET.
Hegy, völgy, tenger áll utánam ...
Minek vinnél oda vissza |
Engem, oh emlékezet!? |
Mutogatván még szememnek: |
Amit látni nem szeret! |
Szivem bízott, hitt, remélett.
Érzelemben, áldozatban |
Gondolá a lét becsét; |
S visszavenné mostan, amit |
Bálványára elfecsélt |
Vagy bú-kórság lakta keblem?
De a multban a való sem |
Birta boldogítani! |
Hát most, annak elmosódott |
Távol lengő árnyai? |
Vesszen ég, föld vak sötétbe!
Mért lássunk a multba, melyet |
Elvesztett már életünk, |
S tőled, oh lassan fogyó hold, |
Nem lehet felejtenünk! |
Igy, vagy ugy majd vége lészen ...
És a sirtól visszanézvén, |
Azt mondjuk mindannyian: |
Egész élet hasztalanság! |
Feküdjünk le, - este van! |