Tompa Mihály: A VIHAR.
A VIHAR.
Ha csendes a világ: fejem hol nyugtatom?
Mikor kél, merre tör zugó fuvallatom?
Hanem váratlanúl, midőn felriadok:
Ki nem fárasztanak bércek, sivatagok,
Mikor kél, merre tör zugó fuvallatom?
| Időmet, útamat nem tudja senki sem ... |
Ki nem fárasztanak bércek, sivatagok,
| S szárnyam a gondolat rohamával viszen. |
Setétség fogja be jöttömre az eget,
Viz áradással, hegy omlással fenyeget,
Mi bajod gyáva szív? Miért versz annyira?
Miért ellenem a meddő átok s ima;
Viz áradással, hegy omlással fenyeget,
| S reng a föld, mintha el-mulnia kellene. |
Miért ellenem a meddő átok s ima;
| Nem vagyok én a rom s kiirtás szelleme! |
A kikelet, nyár s tél örök rendben jön el,
Sugárt hint a nap, az anyaföld szűl, növel,
Havaznak a felhők, majd esőt ejtenek,
Forró lávát szórnak a tűzhányó hegyek,
- Én is csak tisztemet végzem, mikép azok!
Sugárt hint a nap, az anyaföld szűl, növel,
| Kutfejéről a gyors folyó alázajog; |
Forró lávát szórnak a tűzhányó hegyek,
- Én is csak tisztemet végzem, mikép azok!
Mért a sirám s panasz, egy-két zöld lomb miatt,
Mivel romlása lőn s a fáról leszakadt,
Én a száraz s korhadt galyat tépem, töröm,
- Mely mint holt s éktelen tag állt a törzsökön, -
Mivel romlása lőn s a fáról leszakadt,
| Melyet véletlenül karom megragada? |
- Mely mint holt s éktelen tag állt a törzsökön, -
| Hogy dúsabb légyen a fának virúlata. |
Oh, hogy nem értitek: jöttöm miért vagyon!
Ha elhatalmazott már a szapora gyom,
Midőn, fenn a magas bérceknek tetején,
Nehéz köd és mérges párázat ül henyén,
Ha elhatalmazott már a szapora gyom,
| S a heverő földnek sok undok férge nő! |
Nehéz köd és mérges párázat ül henyén,
| S völgyben, lapályokon a hőség rekkenő! |
Felfordult a tenger, ha kezem rácsapott,
Örvényt örvény nyel el, hab tornyosít habot -
És mig foly a vizen a háborús viszály,
Hallgasd meg jól, amit kiált: reá ne szállj,
Örvényt örvény nyel el, hab tornyosít habot -
| De megbüzhödéstől ment a roppant elem; |
Hallgasd meg jól, amit kiált: reá ne szállj,
| Ha tán félsz, tán vagy a kormányra képtelen! |
Az ember képzel és alkot, - fennállanak
Az ívek, oszlopok, a bástyák és falak,
Eltűnik pompa, fény - s arról, hogy ott valék,
Beszél idomtalan, uratlan omladék ...
Az ívek, oszlopok, a bástyák és falak,
| S midőn megütközött müvében homlokom: |
Beszél idomtalan, uratlan omladék ...
| Bölcs, ki sziklán épít, bolond, ki homokon! |
Hadd járjak széjjel én! tartván itéletet
A bűnös álomban fekvő világ felett,
De mig egész világ, rosz s gyáva megijed:
Ösmerj fel engem, - és álld meg bátran helyed.
A bűnös álomban fekvő világ felett,
| Melyet nem ébreszt más, csak a rátört veszély; |
Ösmerj fel engem, - és álld meg bátran helyed.
| Légy éber, hű s igaz, - légy férfiú, - s ne félj! |
