Tompa Mihály: 1863.
Járd bé a halmot és mezőt,
Mely máskor annyi drága kinccsel
Biztatta a szántóvetőt.
Hajlott kalászban, habzó fűben:
Remény mosolygott teljesűlten.
Elszomorít tekintete ...
A rét hamvas, mikép az égett;
Nincs fűszeres lehellete. -
S mely ingyen, búján terjed, a gyom
Sikertelen küzd, hogy fakadjon.
S csendesség van távol, közel:
Nem a megért, ingó kalászfő,
Mely hallhatón zizeg, neszel ...
A fű torzsát metéli, irtja
Bogaraknak nyüzsgő csoportja.
Melyből a pajta megtelik;
Midőn a megfáradt barázda
Pihenni vágy kikeletig,
S hasznáról, mit a gazda vett el:
Kövér, szines tarlója a jel.
Az élet érverése áll;
Vénség az ifjú kikeletben,
A termő nyár ölén: halál,
Melyben, mi él még, sorvad, elvész.
- Az Úr dorgál, övé ez a kéz!
A felleget szél hajtja szét;
S tüzes nyillal lövetve nappal
A tikkadó föld kebelét:
Ezt megrepeszti hosszan, mélyen ...
S szivünk gyötrelme szól sebében
Alázd meg, oh ember, magad!
Erőd, nagyságod íme semmi ...
Mit gőgöd oly gyakran tagad!
Mért állsz tétlen, csüggedve, némán
A pusztulás rideg tájékán?!
Ő aki sujt, ő aki int;
De jó is, - bölcs gondjába foglal
Mindent, mi van, nagyot, kicsinyt;
Ott áll az ember, porszem, fűszál.
Őt ismerd, féljed s benne bízzál!