Tompa Mihály: A «PALOTA» HELYÉN.
A föld szinén zöld moh terül henyén;
Hűs árny alatt, ábrándozás között
Heverészek a «palota» helyén.
Nevén kivűl minden jel elveszett ...
Nem látni itt ember kezét, nyomát,
Csak az örök s erős természetet.
A hegytető közös vidékiről?
Egykor mik estek itt...? A képzelet
Mig épít és bont, rajzol és töről:
Szeme tüzes, vonási zordonak;
Kardján, vértjén szól csorba s horpadás ...
Ravasz, délceg, - félrabló, féllovag.
Eme vadon tájékára vezete?
Kiséri-é s minő emlékezés?
Hol van, ha van, hazája, nemzete?
Italt forrás ad és vadat nyil ejt;
Rövid, rövid szendergés álma; - kész
Riadásra s veszélyben állni helyt.
Kiket, mint ár, a vak sors összehord;
S az éji tűz vérszínű udvarát
Beűli vad, rongyos, kétes csoport.
Kik túl-üvöltik a honos vadat;
Eggyé forr végre mind: embertelen
Törvényben, esküvel s Vezér alatt,
S tovább nyulnak kifosztó kezei;
A név elég: szemeknek álmait
S szivek nyugalmát elrezzenteni ...
S gazdaggá lesz az átkozott tanya:
A nép bora, marhája, kenyere,
A kalmár selyme, gyöngye s aranya.
Szűk már a had-, kincs-, gőgnek egyaránt;
S sziklát a hajtott földnép vasa tör,
Órjási csert, ledöntve, bárdja hánt;
Mélyebbre szenes hegyű karó;
Száz vérző kéz követ kőhöz ragaszt,
Bálvány-fákat vonszol s egymásba ró.
Idomtalan, felemás palota;
A messze el-látszó tető, torony,
Sokat riaszt el, sokat csal oda.
Őrizve azt frigyetlen hitvesül;
S akkorra, hogy fehéredik haja,
A vad kebel hő vágya teljesűl:
Anyátlanúl - felnőnek a fiak;
És a gonosz köpű odúiból
Egymás után gyorsan kirajzanak.
Más más tetőre ül s kastélyt emel,
(Mig célnak cél, oromnak az orom
Jól érthető, gyors viszhangban felel).
Mely gyenge gát s előtte átszakad;
Ügyét a «kard ki kard» elé viszi:
Tegyen, ki bír, magának igazat!
Jőnek fiak, fiakra unokák;
Z eredést hír, hagyomány, idő:
Fényes, mesés pólába burkolák.
Hosszan mereng a boldog ivadék;
Büszkén tekint családfájára ... az
Fejdelmi törzs ágából hajta rég ...!
Elhagyva a rideg, magas tetőt:
A völgybe száll a maradék s megül ...
(Fenn, egyedül bolyg a boszús előd).
Sarkantyútlan szolgál kicsiny ügyet;
Nem háborítják a mult képei,
Lassa, lassan homályosúl, sülyed ...
Mit jellem, arc örökle ősjegyűl;
Nevet cserél ... más vérbe olvad át ...
Végre a népben végkép elvegyűl.
Mély repedés kezdődik a falon,
Szeglet válik, torony bukik le majd,
És lész a vár kietlen kőhalom.
S vékony gyökér tágitja, mint vas-ék;
Egy-két rövid századra áll a rom,
Hogy szomorú végét sirassa még ...
A föld, ez álló örvény, elnyeli ...
- Im, eltüntek a fal s az alakok,
Mint ábrándom gyors tüneményei ...!
Nevén kivül minden jel elveszett ...
Nem látom itt ember kezét, nyomát,
Csak az örök s erős természetet!