Tompa Mihály: TÉLI REGGELEN.
TÉLI REGGELEN.
Elmult az éjszaka, - s nem mult el setét;
A földre szegzi még zordon tekintetét
A nappal oly rövid! nincs ékes hajnala,
S elébb, mintsem szelíd alkonyba hajlana.
A földre szegzi még zordon tekintetét
| E lomha rém, amint hátrálva távozik; |
S elébb, mintsem szelíd alkonyba hajlana.
| Megint csillagtalan, vak éjjé változik. |
A reggel s ébredés óráin nincs öröm!
Minden bizonytalan s torz, - által a ködön;
Ki vándorol s a jó irányt nem véti el,
A széljárásra néz, s mikor támad: figyel,
Minden bizonytalan s torz, - által a ködön;
| Téves, csalárd az út homályban, éjszakán; |
A széljárásra néz, s mikor támad: figyel,
| S megy ama jó vezér, a szív őrszózatán. |
A föld békén pihen. - De arca, keble hűlt ...
Az élet főoka: a meleg elrepűlt;
Nem az, melyben félig viraszt az öntudat,
S a béhunyt szem halott helyett alvót mutat,
Az élet főoka: a meleg elrepűlt;
| Ah síri álom ez, s nem érzett nyúgalom! |
S a béhunyt szem halott helyett alvót mutat,
| A szív dobog s foly a lélekzet szabadon. |
Lelkünk ohajt fénylőt, mozgalmast, hangzatost;
De homály, dermedés, némultság bántja most!
Felkél a gondolat s gyorsan kerűlve meg
- Mint a tért a galamb, - világot, életet:
De homály, dermedés, némultság bántja most!
| Magába zárkozik, beteg s boldogtalan ... |
- Mint a tért a galamb, - világot, életet:
| Szomorún tér haza, mert a táj lombtalan. |
Dicső mennyboltozat kéklő végetlene!
Hatalmas, rengeteg, hullám, illat, zene!
Pára s felleg között bujkál a sárga nap,
Siet, hogy a határt elérje hamarabb,
Hatalmas, rengeteg, hullám, illat, zene!
| Eltűnt ...! kopár a föld, borús az égi |
Siet, hogy a határt elérje hamarabb,
| Mint egy koronáját vesztett futó király. |
De, - nem járnak fent e sötétlő fellegek,-
A sűrü köd csak az ember körűl lebeg,
A mindenségnek a létellel ezt adád ...!
- Mért köti bé a föld homállyal ömagát,
A sűrü köd csak az ember körűl lebeg,
| Mig téged, menny Ura! világosság ölel ... |
- Mért köti bé a föld homállyal ömagát,
| Mint a bogár, amely vesztéhez áll közel! |
Mily némaság s halál! Oh, alkotó Erő!
Ki, hogy dicsőitsen, hozál mindent elő.
Bocsásd ki lelkedet. s ég, föld újjá leszen.
Melegség habzik át a dermedt szíveken,
S ezer nyelv áld, kiált, kiket szavad felold.
Ki, hogy dicsőitsen, hozál mindent elő.
| Mikép mivelje azt a néma s aki holt? |
Melegség habzik át a dermedt szíveken,
S ezer nyelv áld, kiált, kiket szavad felold.
Tekints ránk s óvj, nehogy télnek s éjnek frigye
Szivünk hideg, sötét levertségig vigye!
Te másaid vagyunk, - de mégis földi por,
Sok álnok ellenség megejt, földhöz tipor ...
Szivünk hideg, sötét levertségig vigye!
| S legyünk kétség miatt széltől hányott pehely: |
Sok álnok ellenség megejt, földhöz tipor ...
| Küzd mellettünk tehát, s perlőinkkel perelj! |
Te, aki e roppant világot alkotád,
S könnyen a semmiség méhébe fúvja szád:
Amelyen nem leend a kép ily változó,
Megszégyenűl s romol az új előtt az ó; -
- E nagy megújulás, melyért lelkünk eped!
S könnyen a semmiség méhébe fúvja szád:
| Erős vagy, hogy teremts új földet, új eget ...! |
Megszégyenűl s romol az új előtt az ó; -
- E nagy megújulás, melyért lelkünk eped!
Van is reményünk a boldog tavasz felől,
Midőn szebb lész a föld, más lombja, dísze nől:
Hadd légyen hát fagyos, setét a láthatár,
S orcánkat a metsző vihar csapkodja bár;
Midőn szebb lész a föld, más lombja, dísze nől:
| Ah, lelkünk sejti már távol s titkos neszét ... |
S orcánkat a metsző vihar csapkodja bár;
| Mi még erősebben fogjuk egymás kezét! |
