Tompa Mihály: KÖSZÖNTŐ.
Mi az, mi a kebel
Húrját hangokra költi fel,
Hogy annak érzését
Az ajk szavakban zengje el?
Mely benne hőn-lobogva ég,
Sohajtja: boldogúl
Éltesse még soká az ég.
Virágait zavartalan
A boldogság ölén
Mosolygva szedjed untalan.
Karjára fűzve tégedet,
A földi baj között
Bizton vezesse éltedet.
Ohajtva várt nap reggelét (estvéjét)
S fogadd most kedvesen
Szivem hálás tiszteletét.
Koszorunak báj virágot
Lehulltak a lombok,
Nem találok már zöld ágot.
Fűzök számodra koszorut,
Amelyben kívánom:
Ne lásson szép eged borut.
Hű tisztelődnek ajkain:
Élj soká s boldogúl,
Örökre tisztelt Katalin!!
Rengető hullámain
Rámosolygó part felé száll
Lanyha szellő szárnyain:
Nyugszik a szél, csendes a hab
És felette nyilt az ég,
S rajta fényözönt bocsátva
A dicső nap képe ég,
Zajtalan légyen körűled
Igy az élet tengere,
Rád borútlanul mosolygjon
A derült ég tűköre.
Minden éled és örül,
Megelégedés s boldogság
Ugy mosolygjanak körül.
Tünő szárnyon elrepűlt
És az újnak szép koránya
Rózsa fényben rád derűlt:
Fogadd szivem üdvözletét
A tisztelet hangjain
Élj boldogul, a tisztelet (vagy: tiszteletem)
Méltó tárgya Katalin!