Tóth Árpád: VISSZHANG AZ ELŐSZOBÁBAN
VISSZHANG AZ ELŐSZOBÁBAN
Lukács készül a nagy audienciára. A Burg fogadótermének az előszobájában várja, hogy beeresszék. Közben a tükör előtt el próbálja mondani, hogy mit fog rebegni a felséges úr előtt. Mélyen meghajlik a tükör előtt, s izgatottan, drukkolva elkezdi a mondókáját:
Felséges úr! alázattal jelentem,
Hogy a kihallgatáson megjelentem,
Megjelentem ügyemről referálni...
(Itt belekacsint a tükörbe, s ravaszul mormogja az orra alá):
És amit lehet, még kireperálni!
De hol is kezdjem? Alig jutok szóhoz...
(Egy pillanatra elhallgat, s a szoba márványfala ekkor a következő visszhangot zengi vissza):
A VISSZHANG Sóhoz!
Felséges úr! alázattal jelentem,
Hogy a kihallgatáson megjelentem,
Megjelentem ügyemről referálni...
(Itt belekacsint a tükörbe, s ravaszul mormogja az orra alá):
És amit lehet, még kireperálni!
De hol is kezdjem? Alig jutok szóhoz...
(Egy pillanatra elhallgat, s a szoba márványfala ekkor a következő visszhangot zengi vissza):
A VISSZHANG Sóhoz!
LUKÁCS (megrettenve).
| Felség, akaratának hódolok, |
| Elmondom, hogy volt az a sódolog. |
| Hát az a Désy... hm... belém kötött, |
| Hogy én busás üzleteket kötök! |
| (dühösen) Juj, hogy a görcs a nyelvire szaladna! |
A VISSZHANG Zalatna !
LUKÁCS (izzad).
| Pardon! igen! hát hol is hagytam el? |
| Hát egy napon a Désy szót emel, |
| S aszongya ez a goromba legény, |
| Aszongya, hogy a Magyar Bank meg én, |
| Hogy mink... hm... hm... |
| (zavarban) Pardon! Szégyellem mondani... |
A VISSZHANG Lemondani !
LUKÁCS (ijedten néz a függönyök mögé, reszketve):
| Igen, Felség, lemondok, mert muszáj, |
| Csak még arról szól e szomoru száj, |
| Hogy kit ajánlok helyemre utódul! |
| (lelkesen) Nagy ember ő! Felé hódolva tódul |
| Hej, huj, a mungók drága tábora, |
| Övé a záptojások zápora, |
| (rikkantva) - az alkotmányt felfüggeszti, huj! |
A VISSZHANG Geszti ? Pfuj!
LUKÁCS (letörten):
A VISSZHANG A fenébe!
| Úgy hát Felséged engedje meg, pardon. |
| Magamra nézve szükségesnek tartom, |
| Hogy elmenjek, és hogy Tisza is jöjjön, |
| Engedje meg tehát Felség, könyörgöm, |
| Hogy elmenjünk, mert nevünk vád fené be... |
Ebben a pillanatban megnyílik az ajtó, s a félig ájult Lukács betántorog a nagy audienciára.
1913
