Tóth Árpád: ÁLDOTT NYÁRI DÉLUTÁN
Járunk az erdőben,
Elakad a hang is a
Sűrű levegőben,
Dongássá vész benne,
Mintha mézbe szédülő
Muslicahang lenne.
Nincsen, ami fájjon:
Ádám jár, és Éva jár
Édenkerti tájon.
Fonalat eresztve,
Mint váratlan pók, amely
Utat fog keresztbe,
S nincs nyomába semmi,
Csak a nagy csönd, amelyben
Oly jó ketten lenni.
Néma csókkal kérdem:
Mi lehet ez, tudod-e?
Érted? Én nem értem.
Vagy szent-egyszerűen
Az az ősi, lusta kéj
Sejlik e derűben,
Teremtéstől fáradt
Ifjú Isten, s jóíze
Ajakára áradt,
A furcsa agyagra,
Mely azóta öltözik
Szívekbe s agyakba -
Titkok lépesméze! -
Ritka órák kincséül
Lett az ember része?
Hogy most e megáldott
Nyári délutánban a
Halál is megállott.
Ledűlt heverészve,
S míg csontajkát csiklándja
Szellők édessége,
A reves homályba,
S kigyúl, mint egy piros szív,
A pipacs virága.