Tóth Árpád: BÚS, DÉLELŐTTI VERS
Nyilát a nap dobálja,
A friss fények lobognak,
Szép nap a boldogoknak.
Oly búslakodva nézlek,
A szívetekbe látok,
Akárhogy titkoljátok.
Az ízes szél gagyoghat,
Az orcánk színes lárva,
De sötét agyunk árva.
Az ajkak gyenge pírja,
De benn a mellkas váza
A nyomorúság háza.
S kezembe felvehetnék
Minden szivet, szegények,
Kihunynának a fények.
Egy nagy fekete heggyé,
Emelnék, rakva jajszót,
Bánatból Csimborasszót.
Az Isten lássa végre,
Pokol-fenékre döntse,
Az óceán elöntse!
Szelíd szív, ne a régi,
Ne tudjon kínt meg lázat,
Ne érje több gyalázat.
Ne gyűlöljön, ne sértsen,
Szeressen, csak szeressen,
Forrón, ezerszeressen.
Melyet dobogni váltott
Anyáink szentelt kínja,
A szülő vér rubinja.
Az élet halk virága,
Annak kéne örülni,
Szennyektő1 megtörülni.
Rejtett titkát keressék,
Hisz minden bölcs szó talmi,
Amíg meg is kell halni.
Jó vón vidulni véled,
Ne lenne más igazság,
Csak az örök vigasság.
Könnyet is az törüljön,
Ki sír a Végzet balján
A bús Kárpátok alján.
Ne ülj az égbe resten,
Nézd, orcánk színes lárva,
És sötét agyunk árva.
Nyilát a nap dobálja,
Friss fényeid lobognak,
Ó, tégy meg boldogoknak!