Tóth Árpád: ELÉGIA EGY ELESETT IFJÚ EMLÉKÉRE
ELÉGIA EGY ELESETT IFJÚ EMLÉKÉRE
Ó, búsan csurran, s bánatosan ragyog
A vénülő bor sárga aranyja ma,
A lomha szél szelíden szállong,
S messzi hegyek aromáit hozza.
A vénülő bor sárga aranyja ma,
A lomha szél szelíden szállong,
S messzi hegyek aromáit hozza.
Pajtás, köszöntsük csorba kupánk setét
Csengésü párját régi napokra most,
S édes danái tűnt időknek
Szánk fanyar ízét cúkorozzák!
Csengésü párját régi napokra most,
S édes danái tűnt időknek
Szánk fanyar ízét cúkorozzák!
Jó most halottat hívni az éjidőn,
Nézvén: a vén kert borzadozó, komor
Ákáci közt fehér lepelben
Leng-e kisértet a néma útra?
Nézvén: a vén kert borzadozó, komor
Ákáci közt fehér lepelben
Leng-e kisértet a néma útra?
Emlékszel-é rá? gyenge-leány szinét
Orcáinak még festi eléd szived?
Elhullt a harcon ő is, ő is,
Áldozatúl a setét viharban.
Orcáinak még festi eléd szived?
Elhullt a harcon ő is, ő is,
Áldozatúl a setét viharban.
Dícsérjem-é őt? verjem-e rá kemény
Ércét "hős" szónak? csillog a hősi szó,
De tompán is kondul s ijesztőn,
Mint megütött vas a múzeumban.
Ércét "hős" szónak? csillog a hősi szó,
De tompán is kondul s ijesztőn,
Mint megütött vas a múzeumban.
Nem foglalom hát vasba finom s szelíd
Ifjú alakját: ércszobor a vezért
Hirdesse, vér zordon gigászát,
Kit puha lantom meg sem érthet.
Ifjú alakját: ércszobor a vezért
Hirdesse, vér zordon gigászát,
Kit puha lantom meg sem érthet.
Húnyt ifjat illőbb megremegő, setét
Virágu verssel hinteni most körül,
Bús rózsát fűzni holt kezébe,
Elfeledőn, hogy e kéz is ölt tán.
Virágu verssel hinteni most körül,
Bús rózsát fűzni holt kezébe,
Elfeledőn, hogy e kéz is ölt tán.
Nyugtassa Isten, sírja örök ölén
Álmodjon éltet, mit sohsem élhetett,
Míg bánatos, csöndes szemével
Néz le a sírra a könnyszinű hold.
Álmodjon éltet, mit sohsem élhetett,
Míg bánatos, csöndes szemével
Néz le a sírra a könnyszinű hold.
S ha bús hazánkba eljön a Béke majd,
S keze a tornyok ablakain benyúl,
Zendítve a harangok bronzát,
S felriad édes ivű galambraj,
S keze a tornyok ablakain benyúl,
Zendítve a harangok bronzát,
S felriad édes ivű galambraj,
És feldoboghat újra nehéz szivünk,
S felnézhet ismét földresütött szemünk
Keresve boldog horizontot -
Ő is örüljön a néma sírban!
S felnézhet ismét földresütött szemünk
Keresve boldog horizontot -
Ő is örüljön a néma sírban!
1916
