Tóth Árpád: HÍMZÉS
HÍMZÉS
Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?
Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,
S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
Bár színe alján ott a torz fonák,
Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:
S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
Bár színe alján ott a torz fonák,
Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:
Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét
S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,
Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló -
S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,
Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló -
Kár volna vad kezekkel összetépned,
Hisz lassan úgyis elkopik az élet,
S jaj, csattan a párkák kezén az olló!
Hisz lassan úgyis elkopik az élet,
S jaj, csattan a párkák kezén az olló!
1915
