Tóth Árpád: Ó, RÍMEK FÁRADT MESTERE!
Szivednek hűlő, rest ere
Ha olykor pezsdülőre kap,
Mint ritkán gyúló téli nap
Tüzén a jégrojtos eresz,
Örömet, mondd, kinek szerez?
Kinek, ha halk hangon dalol
Zenéd, a lassuló zene,
Tündértóvá ragyog szeme,
S vágytól feszült kis kebele
Léggömbként szállna el vele?
Ki, mint erdőn testvéri hárs,
Együtt nő, izmosul veled
A bús magyar kopár felett,
S tisztító, zengő koronát
Lomboz e szittya poron át?
De verseket nékik ne szánj,
Annyiba se vennék siró
Szíved, mint lomb közt vak rigó
Füttyét, míg lépted fanyarul
Padjuktól félre kanyarul.
De zsenge tolla furcsa nyárs,
Mellyel, döfölve az eget,
Felszúrna minden "öreg"-et,
S dalodra (melyből tán tanult)
Hegyelve mondja: fúj! avult!
A diadal múlása gyors,
Fiatal lomb a tavalyit
Letolja, s újat gabalyít,
Zöldebbet, nyersebbet, vadat,
De lyány és nap rájuk kacag.
De az ifjakkal ne bajolj,
Evoé - élet! - az övék!
...dús műveid...
Sora kezedből kikerül
...feltámadni sikerül!