Tóth Árpád: Ó, TUDSZ-E SZÁLLANI...
Ó, TUDSZ-E SZÁLLANI...
Ó, tudsz-e szállani, törékeny, drága ének,
Tapadó sűrüjén a vak sóhaju éjnek,
Mint zengő, fénylő lángmadár?...
Hiába már!
Hisz ezt az éjt a távol ég-terek
Sugár dárdája is keresztülfúrni gyenge,
Örök arany hegyük tompára törve benne
Elporzik, szétpereg.
Tapadó sűrüjén a vak sóhaju éjnek,
Mint zengő, fénylő lángmadár?...
Hiába már!
Hisz ezt az éjt a távol ég-terek
Sugár dárdája is keresztülfúrni gyenge,
Örök arany hegyük tompára törve benne
Elporzik, szétpereg.
S a nyúlós, állott és nehéz
Lég, melyhez dideregve érsz,
Mint vak vér, törten ragadó,
Mint vak könny, lomhán fakadó,
Nyirkával pihegő meleg melledre olvad,
Áthűti szárnyad, fellazítja tollad,
Hogy lezuhanj . . .
Ó, ne suhanj
Ma, bús madár, inkább fészekre bújj,
Míg hajnal nem jön, víg meleggel új!
Lég, melyhez dideregve érsz,
Mint vak vér, törten ragadó,
Mint vak könny, lomhán fakadó,
Nyirkával pihegő meleg melledre olvad,
Áthűti szárnyad, fellazítja tollad,
Hogy lezuhanj . . .
Ó, ne suhanj
Ma, bús madár, inkább fészekre bújj,
Míg hajnal nem jön, víg meleggel új!
De hol van enyhe nyugtot adni fészek,
Melyet üvöltő ............ vészek
Le nem vertek?
Ó, a kertek
Ezer buja lombkeble hol dagad
A jóillatú alkonyég alatt?
S a legdrágább fészek, melyet röptöd keres,
Nem tépett és üres?
Szegény madár! Ó, befogad-e, hív-e
Az emberek szíve?
Melyet üvöltő ............ vészek
Le nem vertek?
Ó, a kertek
Ezer buja lombkeble hol dagad
A jóillatú alkonyég alatt?
S a legdrágább fészek, melyet röptöd keres,
Nem tépett és üres?
Szegény madár! Ó, befogad-e, hív-e
Az emberek szíve?
1916
