Tóth Árpád: ÓDA AZ IFJÚ CAESARHOZ
Gyűrűs úrkezed ím hajtani nyúlt komor
Vérszín orrliku mént ősi kocsink előtt:
Végzet nagy, fekete lovát!
Kétoldalt szegi gyász cyprusa, s árnyain
A Hórák aranyos köntöse elborul,
S táncuk zsibbadoz és alél!
Küld útadra riadt rémrajzokat: rekedt
Kürt kurrog, s a dühödt dob levegőt repeszt,
Ám túlzúg ama néma jaj,
Rezgésével a lég megtelik, és a fül
És a test myriád pórusa hallja mind:
Elhullt ifjak örök jaját!
Fényű homlokodon nem fedi az arany
Pánt még méla redők hűs vonalát, melyet
Gondok zord diadémja vág!
S gyengéd hajnali pír arcodon is: jövőd
Bíbor kelte ragyog rája szelíd tüzet:
Rád néz fényre sovár szemünk!
S halvány ajkaihoz édes, arany szavú
Kürtöt: új örömöt zengni szorítana,
Hadd nyomná el a tompa jajt!
Vinne fény mezején isteni nap felé,
Melytől nő a kalász, s vídul az árva szív!
Ó, már, míg ragyogón robogsz,
S immár oldja le bús vérdiszü mellvasát,
S pálmát véve kemény marka a kard helyett
Békét zengjen a Háboru is!