Tóth Árpád: ŐSZI SZÁNTÁS
ŐSZI SZÁNTÁS
Még hull a nyári fények zafir, rubin, agát
Esője, szinte zeng, de már borús e zengés,
Selyembevont bokákkal borzong már a merengés,
S fájó cimpákkal szívja az elmúlás szagát.
Esője, szinte zeng, de már borús e zengés,
Selyembevont bokákkal borzong már a merengés,
S fájó cimpákkal szívja az elmúlás szagát.
Már oly valószinűtlen, hogy édes volt a nyár,
A déli óra úgy zeng, mint egy bús arany éjfél,
Melyen elénk a Múlt, mint holt, szelíd személy kél,
Mint reszkető kisértet, kit sírja visszavár.
A déli óra úgy zeng, mint egy bús arany éjfél,
Melyen elénk a Múlt, mint holt, szelíd személy kél,
Mint reszkető kisértet, kit sírja visszavár.
Ó, árva már a lélek, csak fájdalmait érzi,
Mint sugaras álmából feleszmélő beteg,
A szem szétnézni sem mer, a hervatag hegyek
Rőt orma vérontások vad foltjait idézi.
Mint sugaras álmából feleszmélő beteg,
A szem szétnézni sem mer, a hervatag hegyek
Rőt orma vérontások vad foltjait idézi.
De barna közönyében, se derüje, se gyásza,
Hallgat a völgy ölén a vasfényű ugar,
És várja az ekét, mely gazdag és fukar
Méhét felsebzi újra, zord dacra, ősi nászra.
Hallgat a völgy ölén a vasfényű ugar,
És várja az ekét, mely gazdag és fukar
Méhét felsebzi újra, zord dacra, ősi nászra.
S ó, ujra verejtékez az emberi Reménység,
E nagy, makacs paraszt, s merőn előre néz,
Lenyomja bús ököllel a zökkenő, nehéz
Vasat, míg nyögve enged a titkos, néma mélység.
E nagy, makacs paraszt, s merőn előre néz,
Lenyomja bús ököllel a zökkenő, nehéz
Vasat, míg nyögve enged a titkos, néma mélység.
Ó, így talán a jobb: ha seb sajgása bánt,
Ne is kötözze halk Múlt, illatos patyolat,
Jaj, áttörhet a vér a lágy kendő alatt -
De áldott a kemény kéz, mely a jövőbe szánt.
Ne is kötözze halk Múlt, illatos patyolat,
Jaj, áttörhet a vér a lágy kendő alatt -
De áldott a kemény kéz, mely a jövőbe szánt.
Ó, így talán a jobb: mindig új, szent vetések
Zöld sarjadását várni a vak ugar alól,
Míg majd igaz Tavasz pacsirtahangja szól,
S hallgatják arcra rogyva mind-mind a szenvedések.
Zöld sarjadását várni a vak ugar alól,
Míg majd igaz Tavasz pacsirtahangja szól,
S hallgatják arcra rogyva mind-mind a szenvedések.
Ó, így talán a jobb: győz a szivek reménye,
S a Sátán katonája, a rettentő Jelen
Örökre összeomlik egy drága reggelen,
S mellén kialszik véres érmei komor fénye.
S a Sátán katonája, a rettentő Jelen
Örökre összeomlik egy drága reggelen,
S mellén kialszik véres érmei komor fénye.
1917
