Tóth Árpád: SZENT NYOMORÉK, RIADJ!
A szittya földön? - roppan a régi rög,
S a szent hon négy bús sarka árván
Felcsikorog, s repedezve hull szét.
Kit felcifrázott diccsel a dőre gőg?
Avitt mentédben, agg szakállal
Merre borongsz aluvó egekben?
Sustorgó vérünk vad melegű, nehéz
Sugárral égre, mint gigászi
Bús biború, szomorú szökőkút?
S a pórusok hűs könnye hiába hullt:
A véres, fájó, vak verejték
Égre emelt busa homlokunkról?
Jaj, hogy lehet, hogy most, mikor újra kelsz,
S nyújtóznál végre hosszan, vígan,
Zsibbadozón a tagok leválnak?
Míg boldog népek új lakodalma zeng,
Ne ülj az útfélen ma döglő
Csonka gyanánt, aki sírva koldul!
Egy bús üvöltés, poklokig orditó,
Egy büszke, nagy, dacos kiáltás:
Rajta, azért is! el a mankót!
Koporsók közt is, táncra csak, élni még,
Hajh, szörnyübb tán a hős halálnál,
Jöjjön a bátor, a hősi élet!
Megfogyva bár, de törve nem! - újra zengd!
A csonka törzs vén szíve döngjön,
S ősi, erős karok újra nőnek!