Tóth Árpád: A HÁBORÚ
Vérszín haja ott leng, ahol a Nap,
Bús bomba lobban tüzes tenyerén,
S ég a világ, hová szeme lecsap,
E forgó szem, mely ide-oda kap
Vad villámmal, míg vas lábainál
Gubbaszt s jegyez a Romlás - szörnyü lap!
Mert még ma itt három nagy nép kiáll,
És édes italul oltárán vért kinál.
(Kivált ha nincs köztük testvér s barát)
Egymásbafoly zsinór meg tarka mez,
Szablyák szikrája pattog, mint zsarát,
Mord harc-eb kelti a sátrak sorát,
Vad foggal csattog, s prédáért üvölt,
Hány víg vadász! de a siker torát
Hány űli meg? - te űlöd, síri föld,
S a pusztulás, mely kéjjel számlálja, mennyit ölt.
Három nyelv visszás, torz imája száll,
Három víg zászló ver búskék eget,
Frank, spanyol, angol hajráz, s áll a bál:
Rabló meg áldozat, s ki társul áll
Minden ügyhöz, bár kudarc várja majd,
Mind - mintha ottan bűn vón a halál -,
Itt hizlal hollót, s itt trágyáz talajt
Talavéra rögén, mit elnyerni ohajt.
Mert persze, zöld hantjuk dics övezi!
Oh, mily hazug dísz! hisz szerszámok ők,
A zsarnok elhányt, tört eszközei,
Ki mirjád zúzott szívvel kövezi
Útját - s mi célért? - dőre álomért;
Vagy vak vágyát tán áldás követi?
S jár néki több föld, mint ama kimért
Pár öl, hol csontja majd egykor porladni tért?
A vándor, völgyeden vágtatva át
Hihette-é, hogy közel az idő,
Mely itt kever vad s véres nép-csatát?
Bukottaidnak béke! - s majd csak ád
A győztes egy-két könnyet, s jut babér...
S míg új vezér jön, s új, véres csodák,
Neved bambák közt körbe-körbe tér,
S rongy rigmusban ragyog, mely múlik, s mit sem ér...