Tóth Árpád: A HAJ
Óh, fürtök! illatok! Rest súllyal reszketők!
Óh, mámor! E hajat, az alkóv esti enyhén,
Emlékrajt kelteni, mely szunnyad benne renyhén,
Ím légbe lengetem, mint drága keszkenőt!
Egész tűnő világ, mely messzi múl búsan,
Piheg mélyebben itt, óh, illatok vadonja!
S mint mások szellemét a ringó zene vonja,
Enyém, én édesem, párfőmödön suhan.
S kábult bőrükre az örök, hő nyár csorog -,
Erős, font hajtömeg! velem habként te lengj el,
Beléd fénylő csodák rejtvék, te ében-tenger,
Vitorlák, evezők, fáklyák és árbocok:
Szagok, lármák, szinek: csupa dús nedvü bor!
Lengő hajók alatt a víz arany meg márvány,
S nagy árbockarjukat nyujtják, ölelni tárván
A szent, dicső eget, mely reszket egyre s forr.
Melyben bezárva él a másik óceán,
S míg hintázó habok becézik úri lelkem,
Termékeny lustaság! szelíd öledre leltem,
Végtelen ringatóm, balzsamos nyoszolyám!
Átfogsz, s akkor te vagy a tág, kerek azúr -,
Kígyós hullámaid pelyhes partján heverve
Tömör, hő illatok kábítanak keverve:
A kókusz, pézsma és kátrány nyers szaga szúr.
Hadd hintem gyöngy, rubin és zafir záporát,
Hogy mindig úr legyen fölötted kéjem kénye!
S te légy oázisom s a bő-kortyú edény te,
Melyből mohón nyelem az emlékek borát!