Tóth Árpád: AZ ILLATSZERES ÜVEG
Az anyag. Üvegen erejük győzve forr át.
Olykor, ha keleti kis szekrényt nyit a kéz,
S a rozsdás zár sikolt, s jajong a régi réz,
Hol agg idők doha leng éjlőn és kopárul,
Avítt üvegre lelsz, mely illatot mereng,
S belőle élni kél a lélek, s szökni leng.
Aludt bezárt rabul a hallgatag homályba,
De szárnyat bontva most a léget ellepék:
Azúr és rózsaszín s aranyhimes lepék.
A dúlt légbe; szemed lezárul; tompa örvény
Felé a Szédület két zord keze ragad,
S lenn némely régi holt fanyar szaga fogad.
Hol, mint vad illatú Lázár, tép szemfedőt le,
S mozdul, ébredni még, egy kísérteti váz:
Az áporult, finom, avítt szerelmi láz.
Rólam már mit se tud, s rossz szekrény szögletébe
Vetett üveg leszek, züllött és porlepett,
Hitvány, szennyes, szagos, pókhálós és repedt,
Óh, édes Rothadás, vidám erőd tanúja,
Te, égi angyalok dús ízű mérge! Te,
Rontó szesz! Ó, szivem halála s élete!