Vajda János: István főherceghez
Az oly édes magyar hangokat...
Te fönn a szédítő magasságban,
S én ott álltam lábaid alatt...
De ha pora volnék is lábadnak,
Felemelem szavaimat hozzád,...
Hisz az isten is épen azért nagy,
Mert koldusnak is kihallgatást ád!
Látott, hallott az egész haza;
S azóta nem nap világít nekünk,
Hanem a te híred sugara.
S ha a magyar égen összeolvadt
Két századnak minden éjszakája,
Hála néked! mert te megjelentél,
Két századnak legelső hajnalja.
E nemes nép szeret tégedet;
S hol van a földön szebb koszorúja
A hírnek, mint a közszeretet?
Ahol nagy neved ragyog, az ég is
A közszeretetnek Pantheonja,
Mely oda ülteti a dicsőet
S a hitványakat leparancsolja.
Nagy örömét elrivalgani?
(Mert szeretetét a nemes lélek
Hangosan szokta kimondani.)
E nép a sír széléről jő hozzád,
Hol temetkezésén volt már a sor,
De téged látván, eljött és mondá:
Reméljünk még egyszer és utószor!
S nézed a szegényt, gazdagokat:
Ez utósó reménységet látod
A szegénynek rongyai alatt.
Oh!... e legédesebb reményünknél
Nincsen egyéb birtokunk... ne vedd el!...
Vagy ki gazdagodnék meg a koldus
Legutósó falat kenyerével?!