Vajda János: Gina emléke
S ha nem - szeretsz-e valaha?
Forró-é a nap keble, vagy csupán
Visszaverődő sugara?
Te, kit egész világ szeret?
Talán - talán - hisz csak az bizonyos:
Szeretni nem fogsz engemet.
Mint ez történik rendesen;
Ez átok az, mi végett soha nincs
Egész mennyország idelenn...
Kijátszanád a végzetet:
Az örökkévaló is irigyel
Ilyen mulandó örömet!...
S ha nem - szeretsz-e valaha?
Oly pazar a fény arcodon! - s nekem
Valami súgja: nem, soha!
Mely vigasztalja vágyamat!
Te senkit sem szeretsz - oh mert hiszen
Hideg a szív a fény alatt...
Közeleg a sötét óra...
Oh, ne kérdezz, mi bajom van?
Oh, ne nézz most homlokomra!
Mondtalak mindenhatónak!
Üres bók, édes hazugság...
Menj, kerülj, hogy el ne hervadj...
Tehetlen minden bübájod;
Hogy van, ami nagyobb annál:
A lelkemen fekvő átok...
Isten őrizzen meg attól:
Légy kacér, víg, csapodár, csak
Óvd magad a gondolattól!
Észrevétlen hideg árnya
Halványan száll a gyanutlan
Örömben égő virágra;
Alig sejti, hogy mi érte;
Ragyog a nap, ragyoghat már!
A virágnak vége... vége...
Ne nézz most lelkem mélyére;
Ha forrong, ha zúg a tűzhegy,
Vigyázz, hogy ne menj szélére...
Kétségbeejt a sötétség -
Rémeitől megőrülsz, vagy
Előbb megfojt a nehéz lég.
Szemlélődjél, csak ne kérdezz;
Alkoss magad új világot,
Csak ne kérdd: hogy mind miért ez?
Még se fogy el, tele föld, ég;
Mi közöd van hozzá, féreg!
Hogy mi végre teremtették?
Ha bejársz e rengetegbe,
Benn egy kérdő szörnyeteg van;
Ne kerülj - vigyázz - elejbe.
Amit e szörny kérdez tőled,
Bár izenkint, apródonkint
Szíja el fájó velődet.
Andalító suhogása!
Árnyatokban volt szivemnek
Annyi édes álmodása!
Közeleg az éj immáron!
Kiszenvedve, tévedésben
Fáradottan itt bevárom.
Megátkozzalak-e téged,
Hogy te sem adsz ingyen semmit;
Ernyőd ára: kígyó, méreg...
Légy hamis, begyes, rátartó:
Nyujtsd magasra fejecskédet,
Szökdelj, mint egy kis pillangó;
Badar beszéd... kacagj, kérlek...
- Ah! ha birhatnám kis üres
Boldogságos fejecskédet!
Mind a két kezével,
Tüzes ostorával,
Tüzes szerelemmel.
Mivel érdemeltem;
Csak szenvedtem eddig
Ebben az életben.
Legalább ugy modják.
Én csak azt tudom, hogy
Nekem mártiromság.
A csalóka méreg:
Olyan erős, mégis
Olyan soká éget.
El-elnézegetem:
Hogyan lehet oly szép s
Mégis oly kegyetlen?
Ijesztenél rája;
Tedd szivére szívem
Csak egy minutára:
Egyszerre az övé:
Magad se veszed le
Soha onnan többé!
Csak mulass emésztő kinomon.
Kegyetlen fény ragyog szemedben.
Halálra itélt rab - szerelmem.
Aki zsarnokánál szabadabb.
Enyim az igazság s szenvedés,
Tied az önkény s a büntetés.
Vigasztaló csöndes öntudat.
Téged fogva tart a nagy világ -
Enyim az örökkévalóság.
A magadét el nem tépheted.
Megmarad az igaz bírónak,
Szerelmemért bosszuállónak!
- Oh, nagyon is fáj a gondolat,
Hogy te magad, édes kedvesem,
Hogy te sem lész boldog sohasem.
Örömest látnálak boldognak.
Fájna a szivem úgy is; de talán
Csak a magam baját siratnám.
Azzal ijeszt, üldöz valami:
Boldog lesz majd egykor kebleden
Más valaki - csak te magad nem.
Mint a szív az, melyben megterem.
Szívnek, melyet bánt e gondolat,
Maga a halál csak nyugtot ad!...
Szeress, kérlek, akkor engemet.
Mert hiszen legszebb vagy lelkemben,
Mint a nap a kristálytengerben.
Nézd magad lelkem tűkörén.
Mint a nap a miljom habokban,
Képed ragyog minden dalomban.
Ismerj rá e hitvány világra;
És azután vesd meg a sarat,
Mely nem fogja föl a sugarat!
Maradj büszke, megalázva.
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza."
A féltés villámai ütnek.
Maradj józan, mikor ég-föld
Táncol és forog körülted."
S ha tudod, felejtsd el őket,
Mikor éjjel siránkozva
Szellemeik hozzád jőnek."
S mégse halj meg!" Én gyötrelmem,
Mert ohajtlak, mert szeretlek,
Ezzel átkoztál meg engem?...
Viszont én megáldlak téged.
(Csak elmondom, hogy mi sors ér
Vágyaid ha mind beteltek).
Hogy ne tudj örülni rajta.
Környékezzen oly magas fény,
Hogy szégyeld magad miatta."
Hideg kígyó érintsen meg.
Ne gyötörjön féltés másért,
Féltsd magadat, gyúlt szívedet."
S érezz gúnyt magadra benne.
Keress a multban vigaszt és
Ne találj emlékezetre."
Majd jövődet halva látod"...
- Oh, szeress! és átveszem mind,
Ami ez áldásban átok!...
Csak az inség tartja.
Könyörülő világ,
Könyörülj meg rajta!
A lélekharangja.
Könyörülő Isten,
Könyörülj meg rajta.
Kiadott énrajtam.
Könyörülő halál,
Könyörülj meg rajtam!
Ottan elgyötörve, tiporva.
Akkor sem tiéd a győzelem;
Büszkén emelem föl még fejem.
Kedvnek, búnak egyszer vége van.
Azt tanítják mind a vértanúk:
Halhatatlan az, ki halni tud!
Csodálatos búból-bánatból.
Oly szomorú, mint az őszi szél.
Fogy a sugár, hull a falevél.
Messze, nagyon messze világból?
Fekete és gyászos üzenet,
Vége immár, vége mindennek!
Nem is sohajtás, de kínos jaj;
Szivem tépik, fejem ingatják,
Mint a szél a fának sudarát.
Egyre vadabb, egyre szilajabb...
Majd sikoltva fölkacag, nevet -
Egybe szétveti a fejemet.
Mintha jőne mélyből, föld alól.
Oh, de mért is marad életbe
Aki egyszer el van temetve!...
Egyszer megcsókolni,
Örökké ölelni,
Örökké csókolni!
Elmulandó élet?
Örökkévalóság!
Amit tőled kérek.
Az élet mulandó -
Játsszuk ki a halált,
Az örökkévaló.
S élek beléd halva -
Örökké ölelve,
Örökké csókolva!
Édes ölő méreg;
Mulandó istenség,
Halhatatlan féreg...
Gyönyörű szivárvány;
Teremtő láng hídja,
Rajt a földre szállván...
Mely az enyészettel
Egy perc üdve alatt
Mindent kiengesztel -
Melyet emléked sző,
Sírba koporsónkat
Szeliden eresztő.
Öröme mindennek -
Egyedül szivemben
Ostora istennek!...
Én szemedtől meggyuladtam;
És elégek, mint az erdő,
Melynek lángja olthatatlan.
Oh ez igen ritka látvány.
Szikrafényes füstje fölszáll,
Magasan, mint a szivárvány;
Ezer a sikoltás, a jaj.
Fészke fölött vijjog, rí a
Kétségbeesett madárraj.
Annyi boldogság reménye.
Maga a nap sirathatná,
Mennyi kárt tesz örök fénye...
Édes epret szedett volna,
Kérlelhetlen mérgű tűzláng
Legel a gyepen ropogva...
Égett fádnak egy zöld ága,
Hol egy madár eldalolja:
Átkozott a nap sugára!
Mely nem úgy hervaszt el kéjben,
Együtt élve, ott elhalva
Virágaid mézkelyhében.
Mely nem érez, mégis éget,
Nem érez, hogy ragyoghasson;
Legyen átkozott tevéled!
Égő erdő, hamvadozó!
Hozzád én szivem, szerelmem
Be hasonló, be hasonló!...
Ne is érintsd ujjaiddal.
Ha velőmet meggyujtottad,
Ne éleszd a szélviharral.
Legalább nekem magamnak.
Tán a húrok ujjad alatt
Elváltoznak, elkárhoznak...
Velőm ég, de szivem megfagy;
És egy gondolat rohan meg,
Mitől úgy fáj a szegény agy.
Csak úgy zsong, mint a szélhárfa.
És talán jobb! - sejtem, e szó
Vég gyászt hozna a világra.
Azt sóhajtaná el benne:
Elég volt már! és azután
Többé a nap föl nem kelne!...
- Én a mennyről már lemondtam;
De a föld sem ad nyugalmat,
Jobb nekem már a pokolban.
Tiporj édes lábaiddal;
Szörnyeteg az én szerelmem,
Mennykövezd le vad haraggal.
Rá a világ, - mit én bánom!
Kivüled nem látok, hallok
Semmit, semmit a világon.
Mely szivem lángjából támadt!
Ne teremjen tüzes ostort
Ennek a jámbor világnak.
Sem az égbe, sem a földre;
Nincsen az teremtve csöndes,
Olvadó szelíd gyönyörre.
Egyik átkos vérét ontja,
Mig a másik szünet nélkül
Megemészti sustorogva.
Szemedben a pallos és tűz,
Öld vele kínért sovárgó
Szívemet, és csak gyötörj, űzz -
A közönynek, amely nékem
Utálatosb, mint minden kín
Lenn a pokol fenekében.
Gyuladjon el szép szemedben
Az isten gyilkos haragja -
Mert csak te ölhetsz meg engem!
Oh, gonosz, oh, szörnyű átok! -
Senki sem lát, senki sem hall,
Csak én hallok, csak én látok!
De nem az fáj, nem az gyilkol.
Ami nincs, az kisért engem,
Amit izzó velőm gondol.
A virág kelyhében alva.
Azt gondolom, ő sohajtott,
Gyönyörökben haldokolva...
Ketté hasad, nagyot csattan.
Üt a villám egyre-másra
Vétkes, átkos gondolatban.
A pokol rám ölti nyelvét,
Azt a lángot, mitől úgy ég
Lélek és test - de el nem ég.
Ördögei a pokolnak,
Kínaimhoz vad zenéül,
Szintúgy harsog, úgy kacagnak...
De nem segít rajtam semmi.
Egy szelíd hang szól a mennyből:
Higyj! - de én nem tudok hinni...
S rajta minden úgy, amint van,
Pillangó, virág maradna
Mindörökre mozdulatlan!...
Meghalni közétek,
Nem hagyom - isten ments -,
Hogy eltemessétek.
Mint nehéz nagy átok;
Látni, mint a rémet,
S hallani fogjátok.
A füvet nem érte,
Elviszem meghalni
Erdő közepére.
Dalod eltanulja -
Szivemnek nem ismert
Halhatatlan búja!
Oh, én öldöklő angyalom;
Villogjon a gyilok szemedben -
Sok, sok az én bűnöm nagyon.
És én vak voltam - bárgyu vak;
Én hittem azt, hogy szép szemednek
Sugárai hők, igazak.
Hogy szemed fénye a napé;
Oh, égető, vakító szégyen!
Hisz az csupán csak - aranyé...
Szerettelek nagyon - pedig
Szivednek, mely szeretni nem tud,
Fájhat nagyon, ha szeretik...
Oh, én öldöklő angyalom;
Villogjon a gyilok szemedben -
Sok, sok az én bűnöm nagyon...
Mondanám, hogy isten áldjon;
De az úgysem hallgat már rám,
Mert te vagy az én bálványom.
Hogy beteljék legfőbb vágyod?
Isten őrizz! - Én tudom, hogy
Az a legsötétebb átok.
Érezem, hogy fogna rajtad.
Minden isten meghallgatja
Áldását a haldoklónak.
Míg szivem érted elvérez;
De hiába áldanálak:
Hogy azt érezd, amit érez.
Vedd bucsúmat, vég bucsúmat;
Azután menj, rátapodva
A vérre, mit szivem hullat.
Rád nevet és gúnyol a fény,
Fagyosan, mint most te engem:
Akkor jussak eszedbe én.
S megátkoztad mindazokkal,
Kik hazudták, hogy szeretnek,
Istenkáromló ajakkal;
Hűn szerető szívre vágyol,
S keresed, de nem mutatja
Sem a közel, sem a távol:
Ahová engem temettek,
S hallgasd ott, mit suttog a fű:
Szerettelek, szerettelek.
A felhőkben trombita szólt -
Gábor angyal trombitája -
S kétfelé hasadt az égbolt.
Eljött a mindenség atyja,
A halottak föltámadtak:
Állott az itélet napja.
A jókat a gonoszoktól:
Balra az elkárhozottak
És a jók ott álltak jobbról.
Én maradtam utoljára:
Panaszteli szemmel néztem
A jó isten szent arcára.
Én nyugodtan, búsan állok;
Térdre hullván, esdve mondom:
"Igazságot, igazságot!
Amiként te parancsoltad;
Szeretve volt minden féreg -
Engemet lábbal tapodtak!"
Csak néz a jóságos isten:
Iszonyú vád lehetett az,
Amit látott szemeimben.
Szánakozott volna rajtam,
S megdöbbenve mondta volna:
"Nem, nem, én ezt nem akartam!
Amennyit a menyország ér:
A te fájdalmad nagyobb volt -
A menny neked nem elég bér.
Maradj még te itt e földön;
Élj, szeress, és szerettessél,
Uralkodjál hegyen-völgyön!"
Ki már az angyalkarban volt,
Karjaimba vezette, és
Hogy szeressen, ráparancsolt.
Még akkor is durcás képpel
Nézett föl a jó istenre -
S arra kérte, hogy: menjen el!
Ki pokolba, ki a mennybe -
S e világon magunk voltunk:
Ide simult az ölembe.
Csupa csókkal, öleléssel -
Galambom még Évánál is
Hamisabb lett egy kevéssel.
Meghaltam, meg fölébredtem;
A halált az ébredésnél
Mondhatom, hogy jobb szerettem. -
Megsokalta boldogságom;
S magához vett mindkettőnket -
Én teremtőm, milyen álom!
A nap az égen úgy ragyog,
Mintha különös kedve volna...
És én oly szomorú vagyok.
Oly szépnek látszik a világ!
Az élet egy lánc, melynek minden
Szeme új üdvösséget ád.
Hogy meg ne látna senkisem;
Szeretnék sírni mint a zápor,
Oly nagyon, oly keservesen.
Szél elvihetné sohajom -
S ha tán nem volna szégyen a könny,
Szégyen, gyalázat a bajom.
Az ember arca rém nekem.
Gúnyos szemfényök a lángostor,
Mely űz-hajt hegyen-völgyeken.
Hogy belé rejtsem arcomat;
A föld alá hiába búvok,
A sírok férge is kacag.
Hol én kisírhatnám magam:
Tengerfenéken, levegőben
A szerelemnek hangja van.
Megtölte minden kis zugot:
A temetőfüvek tövébe
Boldog fénybogárkát dugott.
De nem találom a helyet,
Ahol ne volna semmi, semmi,
Hogy kinevessen engemet:
S kétségbeestem én azért,
Kiért ha meghalok bár, engem
Soha nem ismer meg, nem ért!...
Nagyon soká néztem én rád,
S te is soká néztél énrám -
Hanem csak ujjaidon át.
Olyan tisztán, hűn emlékszem;
És úgy rémlik mégis, mintha
Rég lett volna, nagyon régen...
Hogy szeretsz-e hát valóban?
De már nem t'om bizonyosan,
Mondtam-e, vagy csak gondoltam?
Hogy szeretsz, azt mondtad volna...
De talán csak visszhangom volt -
Olyan halkan volt az mondva...
Azt tudom csak: nagy mámortul
Égre, földre tekintgettem,
Azt gondolva, hogy fölfordul -
Nem is kérdem, hogy mi volt az?
Az igaz, hogy rég volt, nagyon
Régen... talán nem is igaz...
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!
Bűvös-bájos fátyol föd el;
Szeretlek, mert olyan titok vagy,
Amiben mégis hinni kell.
Tégedet látlak mindenütt:
Fűben, virágban, a harmatban,
Amelyre isten napja süt.
Minek nevét nem nevezi,
Kit nem ismer, csak sejt a lelkem,
Mert nagy hatalmad érezi.
Egyetlen, más nélkül való!
Oh, engedd el, ha mi bünöm van,
Tekintsd azt bennem, ami jó.
Mert nagyon büntetsz engemet;
S mert szenvedek, tűrök, hiszem, hogy
Meglátom egykor - mennyemet!
És örömet semmi nem ád.
Csak emléked fáj még... oh hogy
Örökké emlékezem rád!
Forog velem ez a világ,
De én nem is mozdulok, csak
Örökké emlékezem rád.
Mint aki nehéz álmot lát,
És tünődik, ha való-e?
Örökké emlékezem rád!
Előlem futnának a fák,
És csak egy csillagot látnék...
Örökké emlékezem rád.
Álom-e ez, vagy valóság?
És tán nem is élek én már -
Csak a sírból emlékszem rád!...
Az ég maholnap tiszta lesz.
A nap kisüt, és örömében
Csorogva sír a házeresz.
És föllármázzák a falut.
Majd verni kezd az erdő szíve,
Csörg a patak, szól a kakukk.
A csalogány a lombokon;
És szól a dal, és égen földön
Áll a közös lakodalom.
És mondja: Rajta, rajta, mind,
Siessetek szeretni, élni,
Hamar, hamar, tél lesz megint!
Szeretnek mind az emberek;
Szeret majd minden nyakra-főre,
A pillangók és a - legyek...
Csak búsabb számüzött leszek.
Vigasztalan nagy bánatomnak
Nem találok csöndes helyet.
S emlékezetemből haragom kivégzett.
Gyarló emberboszu igaz istenségen!
Hogy örökké éljen - föltámad emléked.
Hiábavalóság alakoskodásom.
Játszhatom-e hűtlent, ha szívem reped meg?
Nem, nem! Te vagy igaz, egyetlen bálványom;
S én vagyok, én, aki csak téged szeretlek!
Fenséges képedről - álljon az oltáron.
Amelynek forrását bűnbánat feltörte,
Elfojtott könnyeim, hulljatok immáron.
Szeretsz vagy nem szeretsz, megbocsátsz szivemnek,
Látlak-e valaha? - nem tudom, nem kérdem.
Azt se tudom, látsz-e, ahogy itt térdelek;
Nem tudom, hallod-e: itt vagyok, megtértem!
Zajával engem is soká fogva tartott.
Biztam magamat is forgó szerencsére,
A világ szájából véve a parancsot.
Napja elvakított! - oh, én nehéz vétkem;
Nálad jobb szeretni a szátyár világot!
Hogy hiuságomnál kisebb volt szerelmem,
Kezed rá örökkön égő sebet vágott.
Jólesik bánkódva megütnöm mellemet.
Panasszal, kínokkal úgy teli már szívem,
Hogy új seb fájdalma nyújt csak egy kis enyhet.
Leégett hiuság hamva homlokomon,
Szivemben aljas kéj büszke megvetése.
És ha vérem lángol: rólad gondolkozom, -
Tündért vesztve, nem kell földi ölelése!
Megnyugtat, ha látom, hogy csak addig boldog,
Ameddig nem érti fájó gondolatom,
Ameddig csak sejt, de egészben föl nem fog.
Egyedüliségem zordon átkát higyjék
Mesének, - maradjon az titok előttök.
Ne lássák a sugárt - még megirigyelnék! -
A te emlékedet - mely engem éghez köt.
Vigasztal, hogy csak én tudom, mit vesztettem;
Hogy tündérvoltod is titok a világnak,
Hogy az való csupán az én szerelmemben.
Akármerre jársz-kelsz, csak embernek néznek. -
Imádhatja benned a föld legszebb lányát;
Imádsága egész földi nemzedéknek
Föl nem éri tündér látományom báját.
Fáj nem-bírhatásod, de hitem vigasztal:
Hogy rútul hizelgő hazugok csoportja,
Üres kirakványok álfénye meg nem csal.
Tekintsd, hogy eléggé meg vagyok büntetve,
S ne boszuld meg rajtam magad - megalázva!
Feledd el sértésem, törd nemes szivedbe,
Nem éget úgy még sem, mint bűnüzlet máza.
Kire még bukás is ejt parányi mézet,
Szégyenkínja mégis férfiszívben oly nagy,
Minőt az magára maga nem tetézhet!
Vaj, mi haszna volna képed letipornom,
Megátkozván rajt az olthatatlan foltot?
Hogy e folt lángjától őrült homlokomon
Kacagjon, ki rajtad diadalmaskodott?!
Magasban szeliden mosolygó csillagok!
Mért hogy amint létem, vágyam is nem véges?
Noha elismerem: gyarló, szegény vagyok...
E határtalan láng mardosó gyötrelmét,
Mely kétségbeesik, hogy sebére nincs ír,
Mely itt vigasztalan átkozza lételét,
Mely jogos bosszúját csak gúnyolja a sír:
Indulatot, amely végtelen s tehetlen:
Úgy-e nem hagytok ti engem itt a porba,
Hogy siromon békén kacagjon ellenem?...
Ha követve magas fényetek intésit
Én e lomha, sárban el nem tántorodtam:
Nem hagyjátok cserbe zászlótok vitézit,
Ha e földi hüvely majd lefoszlik rólam?
Hogy e lélek benned menhelyre találjon?
Dicsőséged, ó nap, azért homálytalan,
Hogy megaranyozd, mi folt van e világon?...
S te nagy ég, azért vagy úgy-e véghetetlen,
Hogy ha testem sem nyer e földben nyugalmat,
Ahol a csábító és hűtlen pihen:
Csontjaim hamvát is kivesd, széjjelszórjad?
Szerencsétleneknek hogy vallják magokat
Ezek az egyforma többi emberek.
Pedig bizonyos, hogy megvigasztalódnak,
Gyógyszerét találják az ismert bajoknak; -
Mert magára isten senkit nem hagyott.
Tudja ég, hogy én nem irigyelem őket
A megenyhülésért, örömeikért.
Jólesik, ha látom ujjongni az embert,
Kit a végzet úgyis annyi bajjal megvert,
Örülök, látván, hogy egy jó percet ért.
(Vajha okom volna, magam jobb szeretnem.
Ám erről már sem ég, sem föld nem tehet.)
De miért tagadnám - balgatagság volna -,
Hogy a mások annyi apró baja-búja
Az, mit tőlök mégis úgy irígyelek.
Miket földi sorsuk sziveikbe vésett,
Azok a nagy s mégis szokott panaszok,
Melyeket bús szivök enyhe siralmával,
Könnyeik áldásos nagy ajándékával
Keblökön ringatnak, oh, azok, azok,
Gondolom magamban: mi parányi bajok!
Milyen keserédes jótékony sebek!
Különböző, mégis mind rokon egymással,
Megenyhíthető egy kis vigasztalással,
Vagy egy-két kapa föld alatt beheged.
Kárhozott szivemben ha pokolt cserélne
Azzal, ami ottan testvértelenül,
Vigasztalhatlanság bizonyosságával,
Zordon egyetlenség szörnyeteg átkával
Örökös tanyát vert egyes-egyedül;
Mért hogy ellenében még az is tehetlen,
Mert a már megtörtént nemmé nem lehet...
Ha mit lehetlennek hiszek, ez üdv érne:
Borulnék az első ember kebelére,
Mondván: bajom társa, szenvedek veled...
Értem én is, te is az enyimet érted;
Follyanak hát egybe rokon könyeink.
Higyjük a szent multat, szeressük a jelent,
Reméljük a jövőt, imádjuk az istent,
S haljunk meg nyugodtan, ha enyészet int...
Mint két különböző égitest lakója
Élve egymással nem ölelkezhetik:
Úgy választja ketté az embervilágot
Közöttem iszonyú változhatlan átok,
Melyen semmi égi erő nem segít.
A bolygó csillagnak lehet holdja, társa;
Gondolatok közt van rokonság, tudom;
Társtalan, magában, egyes-egyetlenben
Csak két dolog van a szörnyű mindenségben:
Égben egy úr, földön az én bánatom!...
S én csak nagyon szerettelek.
Halálos a tőröd szivemben,
Mit vértanúdként viselek.
Kit imádnak alattvalók.
Te ünnepelt, mindenható, nagy,
S én csak szegény hived vagyok.
Te uralkodol egyedül.
Egy nézésedre hódol minden
Kész örömest, föltétlenül.
És pazarol fényt, meleget;
Holt réteken uralkodik csak;
Te szellemek, élők felett.
Imádott, szeretett, csodált.
És mégis - istenem! - magamban,
Ha nézek elmerengve rád:
Egy gondolat mély gyászba von.
Megered rá a könny szememből,
S én szánni kezdelek nagyon.
Hogy elhamvasztod szivemet;
Ah, mert hiszen mi az én átkom,
Ha képzelem a tiedet?!
A legnagyobbnak végzete:
Bukása magas isteneknek
Nem oly siralmas, fekete...
Csak ismétlés, elváltozás.
Mi jó, nemes, fönntartja itt lenn
Emlékezés, utánozás.
Mi szegények e dalok itt!
Hogy írhatnék rólad tökélyest,
Kit ragyogásod elvakít?
Dicsőit majdan a tömeg,
S míg koporsómat dulják pondrók,
Kimélik rímelményimet.
Emléke, nyoma fönnmarad.
Ki mi nagyot tett, szépet gondolt,
Örökké él, mert egyre hat.
Kiirthatlan, mint a tarack.
Istenről, ördögről, eszményben
A rege képeket maraszt.
Te mulsz el egyedül magad,
A halhatatlan egyetemben
Mindent fölérő áldozat!
A nap legforróbb sugarát,
Fehér arcát a szende liljom,
A rózsa tündér illatát -
És vissza kell adnod nekik.
Az ellened lázongó földnek
Zsákmányul trónod elesik.
Még rajtad, élőn, elenyész.
Arcod tündöklő színpompája
Végkép, örökre odavész.
Letörli ajkad bíborát.
Bepókhálózza csúf redővel
Fölséges arcod hímporát.
A dicsőség hódolni járt,
Gyászával intő pelengér lesz
- Számodra, újabb ifjúság!
Benned remekké egyesül,
Eloszlik, mint felhő az égen,
Örökre föllelhetlenül.
Kartágo, fényes Ílion;
Csak szépségedről nem marad fenn
Megközelítő fogalom!
Kincsei örökkévalók.
Olcsóság: élik ezredévek,
Használják embermilliók.
Valódibb, édesb, istenibb:
Tünékenyebb, semmibb a szélnél,
Mely elhal, alig születik.
Ne tudna rólam senkisem,
Csak szemeidet ragyogtatnád
Odább egy perccel édesem!
Mit senki nem kerülhet el.
Hogy itt születni oly nagy vétek,
Miért mindennek halni kell.
Nem ifjodik egyszerre meg;
El nem feledkezik magáról,
S nem örökíti kellemed!
Fölülmulá egyszer magát,
Nem szán megsemmisítni téged,
S nem osztja véled trónusát!
Meríts ki minden örömöt.
Feledj, élj, csak ne gondolkozzál,
Sohase lásd meg gyász jövőd.
Hisz új tavaszra kivirul!
Játsszál sohajjal és könyekkel,
Mind csak kéjért cserébe hull.
Marcangolj emberszíveket.
Nevetik a mulandóságot,
Hervadni látván tégedet!
És semmi sem lakol meg itt.
Mert hogy te elmulsz mindörökkön.
Eltörlöd a lét bűneit.
Csak dalomban eszméd, neved.
De, mint az istent, föl nem fognak,
S imádnak bár, nem értenek.
Csillagba, napba visszatérsz.
Majd látni fogunk részeidben;
Egészben, ah, többé nem élsz...!
Hogy örökítse alakod.
Ki festené való szinekben
Verőfényével a napot?
És szebb lesz, ifjabb a világ.
Hőbb a sugár, fénylőbb a harmat,
Illatosabb lesz a virág.
Midőn már én is hamvadok;
Míg szemed fénye szép csillagban
Siromra sírva mosolyog...
Vagy elfödne sötét árnyék;
Engem végig beborulva
Haragosan villámolna;
Virágok és falevelek
Ijedtökben reszketnének;
Rám fekete felhők közül
Űzve gonosz sejtelemtül
Integetve, esdekelve
Rémült angyalarc meredne;
És azonban ember, állat
Szédelegve futosnának,
Kézkulcsolva, nyöszörögve;
Távol orkán már hörögne;
Iszonyú nagyot csattanva
Az égbolt ketté hasadna,
S hullana a kénkőzápor...
Ah pokolkín-kéjes mámor!
És én ezt mind, mind átérzem,
Valahányszor rád emlékszem...
Még idelenn a földön, sokszor.
Hallsz lépteket a falevélen.
Holott alaktalan bus árnyak
- Sír rabjai - sötéten járnak;
Lombkarjai a gyászfüzeknek
Feléd hivólag integetnek;
Ásítozó sötét odúkból
Kelő nehéz, fojtó illattól
A rózsa, liliom megcsapva
Szomoruan fejét lehajtja;
A nagy, döbbentő némaságból
Hozzád rejtelmes szellemhang szól,
S merengve, ringva bús sejtésen,
Gondolsz magast, érezve mélyen;
Éjfél után, sötét borúból,
Nagy tarjagos felhőknek ormán,
Mint fehér szűz a zárda tornyán,
Előjön a hold s meg-megállva,
Merengve néz a keresztfákra,
Mint csöndes őrült, ki andalgva
Magához jő egy pillanatra,
És széttekintvén, amit lát, hall,
Lelkét betölti borzalommal;
Elméje, sebtelt szíve fájdul.
És könnye sűrűn megered, hull,
Hull egy hideg fehér halottra,
Mint holdsugár a sírszoborra;
Valami régi, régi dal szól,
Cseng-bong agyadban és szivedben,
Talán csak úgy az emlékedben...
És tépelődöl, hogy mi nóta?
De egyre távozik, halódva,
Mint búcsuének a tengerben;
És csak azt érzed a szivedben.
És mind azt sugja vándor felhő,
Hogy ami elmult, vissza nem jő:
Látsz megjelenni közeledben,
Merengve, emlékezve, szótlan,
A messze multba varázsoltan;
S én majdan újra elmélyedve
Az egykor gyilkos szép szemekbe,
Hol máskor a dölyf lángja égett,
Ott majd csalódott büszkeséged
S egy késő gondolatfény csillog,
És ajkodon lebeg, hogy elmondd;
S holdfénykarodra kitárva indulsz,
De szíved oly nehéz, aláhuz,
Alá, alásülyedve lassan.
Ahol csöndes, hideg, sötét van...
Le, vissza! le a koporsóba!