Vajda János: Régi dicsőségünk
És nem láthatom azokat
Az örök hír jeleiként
Ragyogó szép csillagokat.
Nem nézek én most az égre,
Sem a föld sötét méhébe,
Belenézek Magyarország
Szép történetes könyvébe.
Hiszen úgyis épen olyan,
Mint a félig sötétült ég
Csillagokkal kirakottan.
A tejút a Hunyadiak
Dicső kora, egyik-másik
Órjás csillag a magasban
A sok közül alig látszik.
Közülök nagy szégyenébe.
Mert a csillag azért ragyog,
Hogy a föld bámulja, nézze.
Vezetője legyen a föld
Eltévedett vándorának;
- S a magyar nép még nevét sem
Tudja sok szép csillagának!
Vége a nap munkájának;
Előttem a történetkönyv
Nagy csillagbetűi állnak.
Visszamegyek gyönyörködni
A gazdagabb mult időbe,
Látom Belgrádnál rohanni
Nagy Hunyadit a törökre!
Tornya, háza elég számos;
Körülötte a török had,
Mint egy mozgó nagyobb város.
Egész templom a sátora
Gőgös Mahomet császárnak,
Lábaihoz könyörögni
Rémült fejedelmek járnak.
Nagy hatalmu hóditója
Gondolkozik, nagyralátó
Reményein ringatózva:
"Valamint egy úr az égben,
Egy úr legyen itt a földön!
Egy próféta, egy Mahomet...
Európát romba döntöm!"
Mint szóval riasztott gyermek,
Ijedtében a magyarnak
Segítséget adni sem mert.
Vagy tán akkor elismerte,
Mit oly régen elfelejtett,
Hogy senkire - ha együtt tart -
Nem szorul a magyar nemzet!
Nem ijedsz-e sok kutyától,
Melyeket a nagy Mahomet
Ezrivel hozott magával?
Hogy majd őket fölhizlalja
Legyilkolt hitetlen véren,
Hallod, mily vadul vonítnak
Előre kiéhezetten?
Éhdühökben csattogatva;
Meg-megdörren egy rémséges
Ágyu-szörnyeteg morajja,
Melyeket húsz arab sárkány
Rohanva hurcol - kevélyen,
A remegő lég felhője
Sietve fut el az égen...
Az elnémult egek boltját;
Nem akar tán látni többet
Az isten se, Magyarország?
Nem hagyott el: képe ott van
Fiaid bátor szivében;
Minek volna más segítség?
Ismer téged már az Isten!
Ezer ember ajakáról.
"Éljen a király! a haza!"
Nem is hallik ki a várból.
Mahomet császár utolsó
Rohamát most parancsolja,
Haragban tajtékzó ajkkal
Ott van a legelső sorban.
A toronyban ing a zászló;
Egy merész erős törökkel
Küzd a magyar zászlótartó,
Egyik sem bir a másikkal...
Mig a magyar átkarolva
A törököt, lerántja az
Utcakőre a zászlóval.
Nagy Hunyadi Mahmud császárt;
Titkos öröm gyúl szivében
Látva azt, mit oly régen várt...
Kirohanást parancsol most
Tizszer is kevesb hadának.
Azt gondolnád, szemtelenség,
Ha magyarok nem volnának!
Azután Bécs, végre Páris", -
Mondod-e még nagy Mahomet?
Ingadozik hadad máris!
Fuss ameddig futhatsz vissza!
És ha kedved tartja másszor,
Meghódítni a világot
Kezdd a gyöngébb oldaláról!...
Be nehéz olvasni téged...
Alig bírható örömnek
Vagy nagy búnak kínja éget!
Mahomet császár emlékül
Szemén haza egy sebet vitt,
Oly szép volt mellette a könny,
Mit Hunyadi halálán sírt!...