Vajda János: A sírból
Immár én alszom nyugton csöndesen.
- Hogy nem tudod te, milyen édesen.
Mindig csak rólad s egyet álmodom;
Mindig csak egyet, jaj, de szép nagyon!
Fölöttem a virágokkal beszél;
A fű is oly szép altatót zenél.
Én teneked csak azt üzenhetem:
Hogy semmi sem fáj itt már énnekem.
Mégis, galambom, mégse menj, megállj!
Tégy valamit a derekam alá.
Mikor belé ütöttem gyilkomat,
Olyan hideg az ott, úgy borzogat.
Hogy te megcsaltál engem! Tudja ég...
Ha nem igaz, jer, mosd föl azt a vért.
Légy hűtlen ott: hisz csak egy pillanat,
Oszt - te is itt vagy már a föld alatt.
Szeretsz te itt majd engem, tudom én.
Jó hűvös takaró a szemfödél.
Mi jó az álom, melyből, édesem,
Nem ébredünk fel többé sohasem!