Vajda János: A vén mosónő
Ama fehér haju anyót.
A mosónők közt legerősebb
És hetvenéves már az ott.
Ilyen keserves veritékkel
Kereste mindig kenyerét,
Betöltve a kört hű iparral,
Mit isten számára kimért.
Remélt, aztán férjhez mene.
Viselte női sorsa terhét
Gondokkal, bajokkal tele.
Férjének három magzatot szült,
Ápolta hiven betegét.
És eltemette tisztességgel.
És tovább hitt, tovább remélt.
Jó kedvvel tette ezt nagyon,
Becsületben és fegyelemben;
Örökségük rend, szorgalom.
Aztán megáldva elbocsájtá,
Hogy kenyeret keressenek.
Igy agg korára egyedül lőn,
Csupán jókedvét tartva meg.
S átvirrasztván sok éjszakát,
A lent finom fonallá fonta,
Úgy a takácsnak adta át.
Megszőtte az vászonnak, ő meg
Forgatva tűjét, ollaját,
Megvarrta szépen önkezével
A tisztes koporsóruhát!
Szekrényében, első helyen.
Ez első és utolsó kincse,
Egyetlen éke idelenn.
Felölti minden ünnep reggel,
Ebben hallgatja a misét.
Azután újra beakasztja...
Hogy benne majdan kivigyék.
Miként e tisztes agg anya,
Megtegyem azt, mit tennem kellend,
Mi tisztem és gondom vala.
Vajh annyi kedvvel ürítném ki
Mint ő, az élet poharát,
S nézhetném egykedvűn, miként ő,
Előre a halottruhát!