Vajda János: Rozamunda
Előttem nincs többé titok.
Higyjétek, hogy megbolondultam:
Azt mondom, én mindent tudok.
Rejtélyeit mind ismerem.
Mind, mind együtt van, semmi kétség.
Egyetlen szóban: szerelem.
Az öröklét egy pillanat,
Az, melyet egy pár szép szemfénynek
Üdvözitő kegyelme ad.
E pillanatban benne van.
És hogy ez így van fönn eldöntve,
Bölcsen van az, jóságosan.
Minek viselnők terhedet?
Ha ez az egy perc, oh boldogság!
Egyszerre mindent kifizet?
Ki szeretett, szeretve volt,
Megőrzi létét egy mosolygás,
Mint csillagot az égi bolt.
Külön, mérhetlen millió.
A szerelem, az itt a minden,
A többi csak hozzávaló.
Nap, leányszem, kisebb, nagyobb;
Ott, honnan szerelem sugároz,
Maga a mindenség ragyog.
Hát ugy-e ez mind szép dolog;
De tudod-e, hogy mit sem ér e,
Csak ha te is helyben hagyod?
Én szép felségem, édesem,
Kizárólagos szabadalmat
E találmányra adsz nekem?
Mert már az égben nem hiszek;
És ami hitem elrabolta,
A föld, a föld is elveszett.
Akárki mit mond, hiteget,
Azt olvasom két szemsugárból:
Nincs más menyország, nem lehet!
Mind, ami édes, ami jó.
Az öröklétből szemeidben
A rekapituláció.
Az, ami pláne végtelen!
Nincs e világon több valóság,
Csupán csak egy, a szerelem.
S ha ezt nekem te nem hiszed,
Nem igaz-e, hogy üdvösségem
Az égen-földön elveszett?!