Vajda János: Bertának
Hogy ne lássam gyötrő képed?
Hasztalan futok, kerüllek,
Semmi sem bír már tevéled.
Minél jobban siet partra,
Belsejét emésztő lángja
Annál inkább terjed rajta:
A ködös, a mesés távol.
Bűbájod csak ingerlőbbé
Varázsolja kacér fátyol.
Mikor a zöld erdőn járok,
Szemeiddel hát nem onnan
Integetnek gyöngyvirágok?
És az éjben, a sötétben,
Mikor minden mélyen hallgat,
Egyedül... ah akkor épen!
Uram bocsá! szentegyházba,
Percnyi enyhülést keresve;
Mind hiába, mind hiába!
Gondolatom hozzád téved,
Álmodozva karjaidról,
Melyek szintén oly fehérek.
Gömbölyűek, oly kemények
S hidegek is szintazonkép...
Tőlük mégis majd elégek!
Vágyaimtól meggyuladnak,
S a pirongó szobrok arcán
Lángnyelvükkel csókolódnak.
Korbács lesz az olajágból,
S mint bélpoklost hevenyében
Kikerget a szentegyházból...
Oltárához, összeesten
Ott könyörgök, esdek - ah csak
Ne kacagnál oly kegyetlen!...