Vajda János: Megnyugvás
Hiszem, hogy ő maga a nap.
Körén örök forgandóság van,
De ő nem változik, marad.
Kerek a sors, a tér, idő.
Csak fejeinkben a képzelt vég.
Az egyetemben nincs meg ő.
Ez a kerék forog, forog;
Korongján mennyi a -föl(, épen
Csak annyi az - alá - is ott.
A télre megjön a tavasz.
Ki elborít keserüséggel,
Ne félj, meg is vigasztal az.
Kinek mindenre gondja van.
Ki rózsabimbót, szép lányt alkot,
Nem lehet rossz, igaztalan.
Nyugodj meg hát te is, szivem.
Itélet napja, mely előhív
Onnan, rád is virad, hiszem.
Itt most igazat adjanak?
A századokba nyúljanak, bár
Létük forgása pillanat?
Arány mérettel egyező.
Vegyétek a jelent, nem bánom.
Enyém a végtelen jövő.
Mert nincs reá hatalmatok;
Mert biztosabb és nektek édesb
A lelket orgyilkolnotok;
Nyomában csaholó kopók;
A józan ész nyaka csigáját
Kitekerő szellembakók;
Kiváltságolt heresereg,
Fölbérelt becsület-sirásók,
A hazugságban mesterek:
Fönnlebegő kevély sasok,
Ti mostan úsztok a dicsfényben,
Dúsak, nagyok, hatalmasok.
Koszoruzottan tündököl;
Robogtok címeres hintókban,
Rám a sarat, port verve föl.
Nevetek mindenütt ragyog.
Mellettetek most én csak árnyék,
Vagy annál is kevesb vagyok.
Nyomaitokban nő a gaz.
A szegény, ki nem látja istent,
Azt képzeli, ti vagytok az.
A jelen örömeiért.
Ez a ti istentek, bálványtok,
Az áruló judási bér.
Áhítja titkon szivetek.
Ah, ha megvásárolhatnátok!
De mind hiába, nem lehet.
Mi nektek elmulás, halál,
A ponton, hol ti véget értek,
Kezdetre létem ott talál.
Lesz rajt irás, fényes -hamis;
Jó emberek jó pénzért nektek
Hazudnak még a sírban is),
Hová nevetek halni tér,
A pár sort, mely még rólatok szól,
Kirágta a könyvtár-egér,
Se nyomotok, se árnyatok,
Mi egykor itten azt jelölné,
Hogy éltetek, hogy voltatok;
Siromon is, rég omladó
Porom fölött, habos mezőben
Dús rendet vág az arató;
Elváltozik sok minden itt;
(Abroncsszekér(, sok ákom-bákom
Hieroglifjét feledik.
Sok szer, ma ünneplő divat,
Muzeumok ereklyelomja -
Ott porladoz üveg alatt...
Megújul benne a tavasz,
Emberkebelben egy szív érez,
És dobban arra, mi igaz;
Mezőkön liliom terem:
Lesz illat a virágkehelyben,
És a szivekben szerelem.
E hő szivekben lesz sirom,
Mint illaté az albumokban,
Mit ott hagy egy hervadt szirom;
Egy hang, mely örök, mert igaz.
És széjjelomló földi lényem -
Az én lelkemnek része az!
Patak fölött, előtte könyv,
Ábrándos ifju, merengő lány,
Szivébe' kéj, szemébe' köny.
Mint a villámlás, átrezeg,
Ifjúi kor tavaszleheltén,
Mit lelkem egykor érezett.
Elálmodozva széttekint:
Mikor még én e földön jártam,
Minő világ lehete itt?
Szerelme, mint egy távirat.
Régmult, jövő dalomban élnek
S egymással csókot váltanak.
Most hát ti csak ragyogjatok,
Kit föld porába letiportok,
Én csak parányi mag vagyok.
És szerte árad el dalom.
Virágától benépesül majd
Tenger mezőség, völgy, halom.
Mit én e földön szenvedék.
S nincs vigaszom, csak e tudatban,
De legyen! - ez nekem elég.
Szép rózsafádnak, szerelem,
Csak töviseit, csak szilánkját,
Bimbóit én nem ismerem.
Gorombán elrugott hazám.
Sebaj! azért ne panaszold föl,
Szivem, csak valld meg igazán:
Mely elbillentse mérleged,
Cím, hatalom, vagyon miért te
Cserébe adnád e hited?"