Vajda János: Panaszok
De térdelhetsz hő áhitatban
Bálványod lábai előtt,
S hogy végtelen szereted őt,
Hogy érte élsz, bevallhatod:
E sorsodat még áldhatod.
Mint Neki e forró imádat
Elmondani egy pillanatban
És azután meghalni ottan, -
S még ezt is tiltja csillagod:
Hogy mi az átok, tudhatod.
Úgy teli van szerelemmel.
Ha valahol ki nem öntöm,
Maradásom nincs e földön.
Bekiáltok a sürűbe,
Vigasztaló szóra várva;
De hiába, mind hiába!
Szelid őzek szánakoznak.
S útjain a rengetegnek
A verebek kinevetnek...
Kéjtől rezzen a bokor.
Fönn az égen bűvös fénnyel
Robban el a meteor.
Elmerengsz, gondolkodol.
Bölcs, tudós ki nem találja,
De szivem rég sejti jól.
Mely, mint kárhozat, sötét.
Szív, melyben reménység nélkül
Olthatlan vágy tüze ég.
Elviselhetlen titok
Addig égetett, mig ottan
Darabokra szakitott...