Vajda János: De profundis
Úgy borulok rád, hazám.
Hideg vagy, fekete, sárga;
Alszol-e, vagy valahára
Meg vagy halva igazán?
Csak leraktad fegyvered.
Jó sokáig szenderegtél;
Halkan álmodban beszéltél,
Látva fényes képeket
"Leszen úgy, mint régen volt."
Vagy talán már nem is alszol,
Csak pihensz, vársz, hallgatózol,
Hogy ki híved, árulód?
Osztoznak ruháidon.
"Ez az enyim, ez a tied"
S e fölött hogy verekednek! -
Vagy talán én álmodom?
Önfeledten, igazán.
Ami tűz, láng volt szivemben,
Oltárodon elégettem;
Mindenem föláldozám.
A te dicsőségedet.
Szenvedésem mind nem fájna;
A csalódás, hogy hiába!
Őrüléssel fenyeget.
Tőled eltaszítanak.
Álomporral hintegetnek,
Altató dalt zengedeznek.
Hogy ne halljad hangomat.
Sikolyával költelek.
Félek, minden órán késő...
Kapzsi, éhes, prédaleső
Banda élve eltemet.
Hogy magadnak gyönge vagy.
De ha kell harcolni másért,
Szolgai liberiáért -
Erőd óriási, nagy!
Idegennek telivér.
Meztelen vagy, mint az isten,
Kinek testét eszik itten,
És a papja mind kövér.
Hiszem az istenemet;
Leszáll az a keresztfáról,
S újra egyszer elkorbácsol
Templomábul titeket.
S szellemed elköltözött:
Tetemeden, koporsódon
Mint a féreg, nem rágódom,
Ott halok tested fölött,
Aeolhangu sírjeled...
Zengve ős dicsőségedről,
Legalább a feledéstől
Megmentem hired, neved...