Vajda János: A meyerlingi halott
Eszményképe ifjuságnak,
Aminőt olykor szerelmes
Szűzek álmaikban látnak...
Leventék virága, éke.
Sok nagy ország, nép egyetlen
Reménysége, büszkesége.
Mit kivánhat epedő szem,
Ami sok másnak csak álom:
Bírja mind valóban, bőven.
Szende, mint husvéti bárány.
Egy kis lány repes feléje,
Angyal, templomok oltárán.
Fellegvára, palotája
Édeni kert közepében
Annyi, hogy se szere száma.
A sok gyémánt szemfényvesztőn
Úgy hever, mint jó terméskor
A vadalma, tilos erdőn.
Bűvös fényt lövellve szerte.
Ha tizenkét feje volna,
Jutna egy-egy mindegyikre.
Hajh mi sokan elgondolják:
Van bizony, van itt e földön -
Nem mese a tündérország.
Dicsőségnek öröklője,
- Ó, csodája szörnyü sorsnak! -
Halva fekszik ím, megölve.
Öngolyója fúrja testét.
Népek vándorolnak látni,
Hogy valóban elhihessék.
Nézzétek meg e koporsót,
Dús, szegény, aggastyán, gyermek,
Világbölcsek és tudósok;
Hogy mi hát e földi élet?!
Van-e sír, hol dics, fény, ennyi
Összeomlott, semmivé lett?
A haláltól kik irtóztok,
És aztán nevessétek ki
E kimerült vén birkózót,
Legmerészebb mutatványát;
Kinek eztán a kunyhókba
Hanyatlását csak kacagják...
És ha jön a végső óra,
Jusson e kép eszetekbe
S haljatok meg mosolyogva...
Egy golyó, és ezzel vége.
Ennyi áll majd írva rólad
A történetek könyvébe.
Csak dohos sírbolt a könyvtár.
Múmiát rejt pergamenje.
Szebb, dicsőbb sor, ami rád vár.
Hadd sirassa a történet
Veszteségét a világnak -
De te örvendj a cserének.
Neved a földet bejárja.
Rólad zúg majd a szeleknek
Méla bánatos hárfája.
Versenyezve váltig, dalban,
S akit emleget dalnok-lant,
Az igazi halhatatlan.
Halkan csörrenő patakja
Zengedez majd rejtelmedről
Szaggatott hangon, zokogva.
Hazamenve éjszakára,
Adogatják át regényed
Unokáról unokákra,
Hallgatózó csillagoknak
Reszketeg szelíd fényében;
Nagy, nehéz könnyek ragyognak.
Koronás fejek kriptái;
A rege még szól felőled:
"Egyszer volt egy szép királyfi,
S líliomokból vetették;
Kinek oly korán meg kellett
Halni, mert nagyon szerették"...