Vajda János: Est-harang
Ha abban nincs idő, jövendő:
A sírlakó nem tudja, mennyi
Ezer vagy milliom esztendő...
Időnek lenni kellett mindég.
És ha igen, hol voltam eddig?
Hisz maga a mult egy öröklét!
Ha az időben nincsen kezdet,
A hangya elme, pillanatlény
Egy öröklétre emlékezhet?
Ne ismétlődnék soha semmi?
Sorskeréknek, ha vége nincsen
Egy száma többször nem jöhet ki?
Határa volna az anyagnak!
De tér, idő egyként végetlen,
Egymáson ők ki nem foghatnak...
Soha ki nem fogy az anyagból.
Idő garatra egyre hányja
A habarékot más-más habból...
Mardosva bősz gondolatoktul,
Amint bolyongok kétségbeesve,
A nagy öreg harang megkondul.
Ha már sehol menekvést nem lát:
Kapkodok én is már fűhöz-fához,
Hogy hátha kételyemre írt ád.
Ugy átrezeg, úgy zöng a templom.
Izzó fejemmel hideg falára
Hajolva, mélán hallgatózom.
Mit kivetett a hullám régen,
Amit a tenger súg-búg halkan,
Csak aeolhang, megérthetetlen:
Egy hang, olyan bús, mint a többi,
Csak hajtogatja, hörgi egyre:
"Semmit se tudni, mit se tudni."
Földről vagy égből e sugallat?
Vád vagy panasz? Hiába kérdem.
Azzal felel, hogy ép elhallgat.
Csendül s a kétkedőket inti
Sürgetve, buzgón, lelkendezve:
"Mindent elhinni, mindent hinni."
Léted, világod titka zárva.
Magadra vagy hagyatva itten,
Kitett lelenc, apátlan árva.
Szégyenli tán magát miattad?
Vagy ebbe tán az intés rejlik:
Légy ura, istene magadnak.
Tudj beugorni készen, bátran.
Ha ő csodás az öröklétben,
Légy nagyszerű te a halálban...!
Nem gyáva, babonás vakhitből,
De mert te igy tetszel magadnak,
Ez a te fönségedhöz illő...
Ha nem leled az örök titkot,
Fogadd el ezt, nyugodj meg benne,
Hogy ez a szebb, ez a neked jobb.
A romboló lángész a sátán,
De a teremtő, áldó isten
Magának is jobb, boldogabb tán...