Vajda János: Hosszú éjjel
Érthetlen földi hangyaésznek -
Méhedbe látni lehetetlen,
De épp ez űzi, hajtja lelkem.
Keresni a dolgoknak végét,
Ha túl a szent, a szűzi fátylon
Lehetne még valamit látnom!
Halandó, tépelődő földi.
Ha már nem is érthetlek téged -
De mi vagyok én? mi a lélek?
Már készülődik búcsuzóra,
Testből a lélek válni készül,
Mint kard kiröppen hüvelyébül.
Minden csalóka látszat, árnyék,
A roppant tömeg tehetetlen,
A lég, a puszta lég - a minden!
Benne a földek sokasága,
Mint öntudatlan csecsemője,
Úgy ring a légi anya-földbe.
Kezdődik, ami meg nem halhat,
Az, aminek nem kell születni,
Elmulhat-e a lég? a semmi?
A lepke, mely fölötte röpköd,
Egy porszemét megmozdíthatja,
De ő tűr, el nem riaszthatja.
Mi hát a láthatatlan lélek?
A foghatlan, testetlen semmi,
Mely volt, van, s örökké fog lenni...
Mint örök mécs, leül halmára
S ott megmarad, ha meg nem halhat,
Örökké siró öntudatnak?
Amelybe, íme, férgek estek,
Holott előbb még általjárta
Lobogva égő kéjek lángja.
Az éden sok titkos gyümölcsét,
Hol bűnbe esni olyan édes -
S jön a halál s egyszerre végez.
Kétségbeejtő borzadály,
Mi nem lehetséges még ottan
Határidon túl, oh, halál?
Hogy azt se tudjuk, mi a jobb?
Mi rémítőbb, halál, öröklét?
Oh, hidd, amit a milliók.
A vak tudás kétségbeejt,
Megcsal, kinoz, a gyarló elme
Csak fest ijesztő képeket.
Kétségbeejtő borzadály!
És még szörnyűbb is várhat ottan,
Határidon túl, oh, halál...