Vajda János: Harmadik rész
Hogy tovább utána cselédit zavarja.
Mert alig hogy elment, olyan dolog történt,
Mire Ábel tüstént visszafordult önként.
Jön a Lator Bandi, itt van egyszeribe!
Lator Bandi futó betyárok vezére,
Kinek ezer arany tűzve a fejére.
Emberek, legények mind katonasorba!
De bizony hogy Bandi eleibük álla,
Az egész kocsmának leesett az álla.
Ujjain ezüstös fokosát pörgetve,
Sarkantyus bokáját össze-összeverve,
Hejje-hujja szóval lép ám a terembe.
Hogy "nincs édesebb, mint a menyecske zuzza".
Hanem hogy belépett, hátra fordul: "ácsi!"
Markol mindenütt a bankba! "Hallja, bácsi,
Parolámra! kölcsön, jó kamat fejében?"
De a zsebekből is mindent kibetűz ám.
"No csak ne legyen oly csiklandós, nem szűz lány!"
Kinek fejsze, kapa, pisztoly is kezében.
Odaszól ezekhez: "Be az istállóba!"
Nosza takarodnak kifelé, kotródva.
Maga a szobában fura dolgot mível.
Veszi a vendéget párosával sorra,
És ahogy már szemközt kettőnek az orra,
Játszik, mint a gyerek a piros tojással.
Kiáll a középre, szétterpeszti lábát,
Egy-egy uracsot meg úgy azon dobál át.
Gyömöszöli mint a sós halat rakásba,
Úgy feküsznek ott, mint a búza-keresztek.
- Ábel veszi észre, hogy Aranka reszket.
Ezt a mulatságot nézeli nyugodtan.
Látja talán már, hogy mit csinál ő majd ott!?
"Tedd be, mikor intek, hirtelen az ajtót!"
Kivel összeverje, neki nem volt párja,
Rivalkodik Lator: "Odébb innen, kócos!
Téged meg se foglak; ezzel mulatok most!
S közeledik... no de várhat még egy kicsinyt.
"Nem akarsz megfogni? no ha te nem, meg én."
Mondja neki és áll elébe a legény.
Látja már Lator, hogy melege lesz most itt.
Tekintget is, kapkod, hol van a puskája!
Bezzeg, hogy letette hetykén, most már bánja.
Milyet nem fogott még világ-életébe.
Szökdös erre-arra, hederegve hátrál,
Teteti a valót, hogy megijedt, tréfál.
Vasmarokban immár a nyakravalója.
Torkán Ábel ökle olyan csomót vetett,
Nem vesz azon többé soha lélekzetet.
Vele, de úgy ám, hogy az almáriomrul
A sarkantyús lábak mindent - összetörve -
Sebes lódulással levernek a földre.
De ha úgy nem félne, biz inkább kacagna...
Noha majd meg inkább sajnálkozni látszott:
Soha, soha, ilyen fura csárdás táncot!
Szegény Bandi úgy elrepült egy sarokba,
Hogy a vaskemencét beütötte háta,
S ott meg is lett fogva, mint egy kalitkába.
Persze hátgerince végig összezúzva.
No ennek elég; ez nem eszik több levest.
Hanem azért Ábel még ezután sem rest.
Kapja föl, az ajtón hirtelen kiszökve:
No gazemberek most vessetek keresztet!
Durr, durr! vetik bizony azok a bukfencet.
Hogy keresse, innen merre van a messze.
Ez ugyan jó munka; kész a diadalma,
De bizony övé lesz már az arany alma.
Soha ennél édesb malasztja a mennynek!
Nem is igen van már több odáig hátra,
Menni a zsákmánnyal vármegye házára.
De hogy aztán a sok pénzzel hazatére
(Sietett is, de meg röpitette hamar
Sok szép sárga csikó: ezer darab arany),
Nagynak is beillik néha, tagadhatlan,
Hólyagos himlőben fekszik ott Aranka.
Jaj hogy ne is lássa, arca betakarva.
Amiért szerette, oda már szépsége.
Mint a jég a vetést, elverte a ragya,
Jobb, ha őt most mindjárt örökre elhagyja.
Hogy nem tudott e baj se késni, se várni.-
"Rosszkor jött biz e most" - a fejét vakarva,
Ábel így - de azért nem jött ám zavarba.
Azért mégis meglesz, ha ma nem, hát holnap.
Hiszen van már pénzem, veszek rajta földet.
Jó az isten, adhat még idővel többet.
Megszerzése nehéz, ha megvan ez egyszer,
Itt van a pénz anyja; csakhogy ezt megfogtuk,
Tojik ez mindennap, mint a jó kotlós tyúk."
Egyre csak azt hajtja, könnyekre fakadva,
Hogy az olyan arcra, mit a himlő ráncol,
Jobb az apáca-, mint a menyasszony-fátyol.
A sírást, ha ugyan miattam, hagynád el.
Mert biz arra vetek, hogy ami csapás ért,
Nem is értem bánod oly igen, de másért.
Tetszeni akarsz tán az egész világnak?
Ha így van, hát jobb, hogy megfogyott szépséged;
Legalább igy tán majd velem is beéred."
Alig képes tovább magát türtöztetni.
Mint a fulladozó rab, ha a börtönből
Szabad levegőre kéredzik, dörömböl:
Fogja le, egy kicsinyt ne árulná még el.
Amig Ábel ott künn egyet kerül-fordul,
Azután hogy belép, a nyakába borul.
Egyelőre ajkán több szó nem is fér ki.
"Jaj hogy ilyen is van ezen a világon!
Jaj hogy épen ez lesz az én életpárom!"
Ragyogó gyémántból gyöngysor a nyakába.
Mint a nyiló rózsa, olyan az orcája,
Csakhogy egypár örömkönnye pereg rája.
Nem hatalmat, rangot, nem pénzt keresek én.
Van nekem jószágom, uradalmam elég.
Palotám falával Dunát rekeszthetnék.
Tenni rosszat nem tud, még ha akarna is;
Aminőt én gyermek-álmaimban láttam,
Embert kerestem én, és azt megtaláltam."
Hüledez, huzódoz, feje egész Bábel,
Maga körül szerte kételkedve tekint;
Törülgeti szemét, nem-e álom ez mind?
Négylovas hintó áll elő kanyarodva,
Aranyos szerszámmal, kócsagos huszárral;
Repülhetni abban versenyt a madárral.
Nem használ az semmit, be kell ülni oda.
De hogy is ne? mikor Aranka vezeti.
Már a jóban hogy is állna ellen neki?
Hogy egyszerre a sors rá ennyi jót áraszt.
Elviselni nyugton ennyi boldogságot,
Fejére szakadó egész menyországot.
Kit a baj meg nem dönt, ingadoz a jóba.
De ne féltsük őt, hisz nem egyedül van már,
Kinek oldalán oly fényes őrangyal jár.
E gyarló világgal többé nem törődnek.
A Tündérországban laknak ők már ketten,
Vagy a Tündérország az ő sziveikben.
Viszi a négy sárkány szelek szárnyán őket,
Liliom-erdőn át az ezüst-ligetbe,
Azon át az arany paradicsomkertbe.
Messze kitündöklő alabástrom-várban
Még azon nap ültek boldog lakodalmat,
S tán még ma is élnek, hogyha meg nem haltak...