Vajda János: A sétahangversenyben
Patvarba! mit keressz te itt
A Váci utcában, déltájon...
Mire való már ez megint?
"A nagy világban, sokaságban"
(És főleg ebben az utcában)
Mondod magad, hogy "sok a csáb",
Csücsülj te honn - ma legalább.
Higyj és fogadd tanácsomat.
Lásd, hogy ha ilyen hasonlattal
(Magunk közt) élnem tán szabad:
Mi Angyal Bandinak a puszta,
Az neked épen ez az utca,
Engedd meg, ámde ez igy áll;
Az alkalom tolvajt csinál.
Míg a veszély oly szörnyü nagy.
Ott ama kígyózó sodorban,
Hah, mondtam, úgy-e? fogva vagy!
Hja, már most, én édes barátom,
Én hasztalan beszélek, látom;
Én most már nem segíthetek...
Eszeveszett! úgy kell neked!
Hiszen való, ami való
(Gaz kópé! még irigylem is tán),
Hej, ez uton sok, sok a jó...
Kinyílnak a legszebb virágok
Számodra, és övék az átok...
Erős melledben egy tövis
Ha marad, érzed is, nem is...?
Nem mind egyenlő a tövis.
Van, melynek méregtelt illatja
Gyorsan vagy lassan bár, öl is.
S engem bősz sejtelmek gyötörnek:
Mi vége sok tilos gyönyörnek?
Minél hőbb, tündöklőbb a nap,
Borúl, ha lefelé halad.
Csak jót nevetsz s továbbhaladsz.
Aggódik otthon, sír Etelke?
Baj, baj, de csak rövid baj az.
Nem messze van már a határnap,
Midőn majd összeadja a pap...
S ha szabadságát veszti el,
E kis időt használni kell...
Te köllesz épen most ide.
Uram, dicsértessék hatalmad!
Kezednek mily csodás mive!
Vén őr a városháztoronyban
Verd félre a harangot, tűz van!
Nagy tűz van itt, olthatlanabb,
Mint mit a szél terjeszt, ragad.
Hej, itt a legtöbb gyúanyag.
Hogy azt eloltsa rögtönében,
Ő arra soh'se volt hanyag.
De hát hogy? A tündéristennő
Mögött a delhad hirtelen nő.
Hah! hogy ha megelőzi más?
Valami vén bankóriás?
Mit? Hát efféle lenne ő?
Naiv barátom! A keresztény
Vénusz tán házi szende nő?
Ki nap lehet, az nem lesz csillag.
Ki egy világot meghódithat,
Biz annak, ez természetes,
Egy ország, bármi nagy, keves.
Ezek ragyognak messziről.
Vakítnak, gyujtanak, égetnek
Száz mérf..., azaz: lépésnyiről.
Minden parányi ízük lázit;
Ruhájuk élőlénnyé válik,
És suttog és fest, mutogat,
Miket csak gondolnod szabad...
Vakitó nyárközépi nap,
Melynek sugára szüli délben
A földövi orkánokat;
Egyedül uralgó, tündöklő,
Teremtő, éltető, öldöklő;
Mely szerteszét bimbót fakaszt,
Hervaszt, eléget, megfagyaszt;-
És ragyogott már jó korán,
Követve "bolygók" seregétől
Fővárosunk aequatorán -
A Váci utcán tudniillik,
Hol aloé örökké nyílik
S jár, leskelődik egyaránt
"Oroszlán", "tigris", "elefánt".
Mint valami kis faluba!
Pesten vagyunk; elég, ha tudjuk,
Lakása ez s ez szálloda.
Rangját, nevét a szobapincér
Megmondja egy-két jó forintér;
Sőt már ötért mindent kitud,
Belopja esdő billet-doux-d.
Elősegíté végzete.
Egy dandy a szép delnő mellett
Csötölt, botolt, tekintgete,
Mint egy dióverő nagy pózna;
Jó egy öl a legénynek hossza.
Monoklijában jelleme,
Hogy nincs neki elég szeme.
A fráter szemtelenkedik.
A hölgy zavart, s tiltó haraggal
Szegzi előre szemeit.
A dandy hosszu fintor lába
Magát pedig mintegy kinálta.
Valaki rálép. Félre néz
S dühös a dandy. "Krucinéz!
Ez ügyetlen rüpők!" - "Ohó!
Ám lássuk, hol hát a nemesb vér?
Uram, ki ön? Jegyét!" - "No jó!"
És evvel véget ér a botrány.
Jegyet cserélnek ott az utcán.
"Báró Immerfein Anatol"
E jegy e bájos névre szól!
A bátorító jutalom.
Sőt már parancsoló a helyzet,
Kinálkozó az alkalom.
Hevélye a szólalkozásnak
Föltünt a kandiak hadának;
S a csődülő tömeg elül
Egy bérfogatba menekül.
Krakótól mindenütt követ.
Elém-elém kerül, igérget,
Koptatva bókot, járkövet.
Haha! - Uram, fogadja hálám,
Hogy megmentett; csak azt sajnálnám,
Ha e miatt - de nem hiszem,
Mind gyáva is, ki szemtelen."
Ernő néhány bókot rebeg.
Minő szerencsés végzetesség!
Bübájos, édes jelenet.
Mi végtelen báj- s kellemhalmaz,
S négyszem között - uram, irgalmazz!
Ne vidd a kisértetbe őt,
Vagy adj neki hozzá erőt.
"Ah nem, nem ő, szegény, beteg.
Szobaleányom Olga - ejnye!"
De indul a fogat, siet.
Ropogva a házrengetegben,
Mint mennydörgés a fellegekben.
Majd végre csöndesen halad
- A gesztenye-fasor alatt.
Megbolondult ez a kocsis?
No már pedig ártatlan ebben,
Kétségtelen, az urfi is.
Mert voltakép s egyáltalában
Az volt a baj, hogy hamarjában
Nem gondolt erre egyik is,
Nem utasítá a kocsist.
(Nos, ha Zeüsznek egykoron
Lovaiban félistenvér folyt:
Egy tévedt lángész a bakon
Mért lenne nálunk lehetetlen?!
Csak ne legyünk olyan hitetlen!
Vagy nem e földön termenek
A "névtelen félistenek"?)
S azt gondolá: itt e zavar
Percében mindegy most ezeknek,
Akárhová, csak el hamar.
És a turbékoló galambok
Magányt keresnek, sűrü lombot,
Természet pázsitpamlagát;
Mit kérdezgesse? - Oda hát!
Ivadja a nyiló tavasz.
Mint ékes szentegyház imára,
A szerelemre hangol az.
Az ibolyának illatárja
Lelkünket át- meg átaljárja.
Dall a madár, cseveg az ér,
Incselg a fény, eget igér.
A bú, a gond elrejtezik;
Feltámad a rég holt eszménykép
És újra él emlékben itt.
Elváltozik, elkorcsul minden,
Mi emberi, mulékony itt lenn;
Maga az erdő mindig az,
Mi volt: örökké szűz, igaz.
Kit szenvedély már nem hevít,
Ha kimegy a szép zöld erdőre,
Szeret, bár azt se tudja, kit.
Az ifju a jövendőt sejtve,
Az agg a multra emlékezve,
Az életunttal fölkiált:
Ah, mégis szép ez a világ!
Tehát szép, kedves a liget.
Minden marasztott, kedvre hangolt,
Becsali mind a két sziget.
Integetett a lomb, a pázsit:
No még csak egy szempillantásig!
Hogy fut a vén idő vakon,
Ma már ez is gőzszárnyakon!
Mindegyre sűrübben köhint.
Tizenkettő immár az óra,
Minden hazamenőre int.
Aggódik otthon a nagynéne,
S Ernőnek még ma vívni kéne.
Ah drága percek, - és pedig
"Becsületügy" nem késhetik.
Mégis szokatlan hallgatag.
Ajkán egy-egy alkalmi bókja
- Patvarba! - mindig elakad.
Mi máskülönben nem szokása,
Ez egyszer minden udvarlása,
- Min a kacér hölgy jól mulat -
Sovár, mély, néma bámulat.
Kacérnak látszik egy kicsinyt.
Sőt kapzsi is tán, mint korunkban
A szép, ha rendkivüli, mind?
És hátha még gőgös, kegyetlen,
Gyönyörködő a vert sebekben?
Szivének ostor kéne - bár
Csak egy ilyent lelhetne már!
Erkölcs, szokás, előkelő.
Ámbár Leona még csak bimbó,
Ernő gyanakszik, ilyen ő.
"Mi vakmerő vágy - mond vidáman -
Egy hónapos padlásszobában!"
(Értvén a bárót ez alatt
A hölgy, s kicsinylőn fölkacag)
A különös históriát,
- Volt szó felőle a lapokba,
Ó, piaci profán világ! -
Vele miként ismerkedett meg
D'Argiro Castro albán herceg,
Az hogy csupán e név alatt
Egy körmönfont iparlovag...
Közvetlen esküvő után
Kisült, hogy a férj egy imposztor,
Egy csavargó - pincér talán;-
Hogy rang, vagyon, név mind hazugság;
Az esetet maguk kacagják.
Albániában hercegek
Egyáltalában nincsenek.
De voltaképen hajadon.
Szépnek, szeszélyes hölgynek, mint ő
Veszélyes egy előny nagyon.
Egy angyal ő, ki mennyországbul
A földre épen most aláhull.
Boldog halandó, kivel itt
Most először találkozik.
Egymást üzi fény és homály,
E lélek váltakozva minden
Színt egyesít, mint az opál.
Szaka van otthon, mint az évnek,
Hideg, meleg, jó, rossz érzések.
Téves, magasztos indulat
Őbenne mind csak hangulat.
És e hibákkal szebb talán.
Foltot mi haszna sejt a napban
Hideg csövén a tudomány?
Ha puszta szemvakító fénye
Elfödi mind, mi belső lénye;
És mi csak azt érezzük itt,
Hogy ránk világit, melegit.
Ledérebb, változékonyabb,
Mint a felséges égi trónján
Tündöklő szép tavaszi nap?
Hogy hűtelen, előre tudjuk,
S tán melegét elutasítjuk?
Nem nyílik a virág, habár
Vagy ép mivel rövid a nyár?
Örök szerelmet? 'sz ő sem ad.
Fenyegetőn elébe ötlik
Egy szép kis ujj: "hej, nem szabad!"
No hát nem is. - De hát, hiába,
Holdnál erősb a nap világa.
Elbűvöl az, elandalít,
De haj, emez már elvakít.
Ez a mindennapi kenyér.
De Leonának egy kegyperce
Egy földi élettel fölér.
Egy ölelése mámorával
Kibékit a mulandósággal.
Ki egyszer ily kincset talált,
Kacagja a sírt, a halált.
Szeszélyes, mint az oceán.
Véglen hatalma érzetében
Hanyag, könnyelmü is talán.
Sőt, mint kit örök ostrom untat,
Adná is olykor már a rútat.
S mert vérmes: önhitt, gondtalan.
Mind hasztalan, mind hasztalan.
Napfénye meg nem aranyoz.
Pajzánságának kedvessége
Egy angyalt kisértetbe hoz.
Ajkán a legszentebb imádság
Sátánt megbotránkoztató csáb.
Örvény, amelybe ha tekint,
Halandó ember veszve mind.
Szegény, szegény Ernő gyerek
Küzd szenvedélye szörnye ellen,
Nógatja lelkiismeret.
De végre az torkon ragadja
És egyre jobban fojtogatja.
Féltérden is - ördög, pokol!
Viódik egyre, fuldokol.
Nem látja már a "kis kezet".
Most Leonáé lesz a bálvány,
Amelyre csókot hinteget.
A kéz után a kar, majd végre
Az sem elég az üdvösségre.
De haj! sikertelen a harc,
A vége Ernőnek kudarc.
- Milyen tekintet, istenem!
Nekem talán nem is hinnéd el,
Szép olvasónőm, képzelem.
De Ernő esküszik rá egyre,
Hogy kővé változott egy percre.
S tán mindörökre ott marad
Ijesztő botránykő-darab.
Neki elég a győzelem.
Ha ellene a porba omlott,
Nemes boszúja kegyelem.
Egyedül üdvözitő ajka
A jelenetet megkacagja.
És Ernő újra él. "Mi kár!"
- Mond - "jobb lett volna halni már!"
Hogy legjobb, amit most tehet,
Ha átcsap illemes tréfába
S a rossz kártyák közé nevet.
Egyszerre most ő a beszédesb,
Bocsánatért, találkáért esd.
Omol az élc, a bók, a csók;
Fölkelnek rá a szép kacsók.
A fényt, a bájt, mely ingerel.
S talán megest megittasulna,
De szerencsére válni kell.
Az éhsárkányok elrohannak,
És mára vége a kalandnak.
Majd folytatása lesz talán...
Most hamar a báró után.
Lakába érve fölkacag;
Ölt pőre pongyolát. "'Sz kolosszál!"
Kiált föl. - "Ily eset miatt!"
Ernő segédeit fogadja
Á la Mencsikoff, de haut en bas.
Azonban mindent megigér.
"Ám folyjon a polgári vér!"
Hogy dicsekedhetném vele..."
"Szájhős!" vélék ezek magokban;
Jó, ha igaz csak a fele.
"Valami hencegő tekergő",
Gondolta róla maga Ernő.
No de sebaj; azért lehet
Kemény vivó, kuruc gyerek.
A száraz, nyurga, hosszu kéz
A bárónak kapós előnyt ád,
Ki egyébként nyugodt, merész.
Ajkán szivarral, csíptetővel
Szemén, vagdalkozik Ernővel,
Míg "kék" erekből foly a vér,
És ezzel a harc véget ér.
Nagy föltünést kelt, híre fut,
Bezzeg, ha még utóbb, a kőbe!
Hozzá is - toldva még - bejut.
Pedig biz az bejut, hiába;
Etelke sirdogál magába.
Nagy leveleket irogat,
Meg összetépi azokat.
Mint illik, rendesen - hanem
Még féluton sincs, visszafordul,
Gondolja: holnap, még ma nem.
Míg végre aztán a sok holnap
Folytán a helyzet bonyolultabb,
Növekedik a bűnrovás,
Nehéz lesz a leszámolás.
Majd amidőn esküdni kell,
Majd ott terem, s a kis hitetlent
Oltár elé vezeti el.
Ő lesz az ő kis felesége,
Babája, veszi őt ölébe -
Lecsókolgatja könnyeit,
És ezzel aztán vége - kvitt.
Mi szerepet szánt hát neki?
No hát, igen... ezt ő imádja,
A másikat meg szereti.
Ez üstökös, dicsőbb, fenségesb;
Tünékenyebb ugyan, de fényesb.
Amaz hű álló csillaga,
Akárminő az éjszaka.
Külföldre messze menekül.
Mindenre jó ez menedéknek,
S levélben adja ezt hirül.
Most meg van rontva, verve szemmel,
Igy évelődik jó hiszemmel.
Hosszú idő, nagy messzeség
Talán segíthet rajta még.
Kiséri, üldi mindenütt.
Nincs gyógyszer a végetlenségbe.
Rá csak Leona napja süt;
És ez nem nyugszik ám le percre -
Mint az a másik minden este;
Éjjel se hagy békét neki,
Sötétbe jobban égeti.
Tenger vizébe menekül,
Új szenvedélyt keres. Kalandbul
Kalandba vág szünetlenül.
Nappal vadász, jégszirtre mászva,
Az éjet tölti kártyaházba.
Újabb veszély, baj kell neki -
De a szerencse kergeti.
Mindenhová ellátogat;
Szépség megannyi tárlatába
Befutja mind a bálokat.
De hát mi ez? Isten csodája?
Amennyi nő, mind rútnak látja!
Szerelme egyre lázasabb.
Haza, haza! mihamarabb!
(Közönséges dolog nagyon
Olcsó mulatság a polgárnak),
Ép sétahangverseny vagyon.
S minő csillagzat?! Alig lép be,
Épen Leona ér elébe;
Őrhölgye, egy kis halovány,
Mint mondja, "nénje" oldalán.
A ringatózó tengeren,
Imádók suttogó csoportja
Tolong körülte szüntelen.
A bámulat - az mérhetetlen,
De néha kissé tiszteletlen.
Igy Ernő épen apropos
Tiszteletet parancsoló.
A sans peur sans reproche lovag.
De neki ennél is több kell még,
S kész a szeszélyes gondolat.
S kimondva rögtön a föltétel:
Hogy Ernő ma ne távozzék el
Mellőle, semmi szín alatt,
Bárki fia, lánya miatt.
Látszólag gyermeteg, csekély.
Korán nyilatkozó zsarnokság,
Ifjúi tréfa, nőszeszély?
Vagy tán gyülölség rejlék ebben,
Dac az előkelőség ellen?
Egyik vagy másik, úgy lehet,
Vagy összevéve mindezek.
Ernő se volt készülve rá,
Midőn magát meggondolatlan
Igenre elhatározá.
Ő csak a jutalomra gondolt,
És ez valóban nagy, döntő volt...
Mit egy tál lencseért kapott
Jákob, hej annál is nagyobb!
Leona sugja: "eh bien!"
Úgy tetszik ez is elegendő...
Ujjongva ez; "itt a kezem!"
A dolog csak tréfának tetszett,
De Leonának keze reszket...
S Ernőnek e jel foglaló,
Hogy teljesen komoly a szó.
Úgy tetszik neki legalább;
De hát mig üt e boldog óra
Nem omlik össze a világ?
Nem esküszik-e össze végzet,
Nem lázad ellene természet?
Ilyen hetedik égi kéjt
Elbír a föld, megenged ég?
Egyszerre megfájdul szive;
Az égi osztó igazságba
Van oka tán kétkednie?
Boldogság, szépség dicsősége,
Mint a verőfény tündököl le
Alakjaikról s gondolák:
Ezeknek áll ám a világ!
Mint már szokásban ily helyen,
Öltözve volt elég burkoltan,
S szemérmesen, bár könnyeden;
De öltözéke minden fodra,
Mikéntegy tőle ittasodva,
Pajzánabb, kihívóbb vala,
Mint Afrodite fátyola.
Kitündökölve messziről -
Mint egykor amaz égő fáklya,
Mely Rómát gyujtogatta föl.
Van, aki fölkiált akárhány,
Hogy ennyi szépség - ez már botrány!
S nem is sok híja tán neki,
Hogy forradalom ütne ki.
Egyszerre sok, sok az öröm.
Előkelő nyugalmát félti,
Jó lenne tán egy csepp üröm.
Hajh! meglesz az, nincs is már messze.
Irgalmas ég! minő kelepce!
Igen, igen, ez ő, ez ő:
Etelke s anyja szembe jő...
Szemeit lesüti hamar;
Irul-pirul, majd meg holthalvány.
De oh a rettentő mama!
Ez nézi őt kérdőn, merően,
Mellette, szótlan, elmenőben...
Ernő zavarban - mit tegyen?
Köszönti s csak tovább megyen.
Gondolja, amint elhalad.
Kegyetlenség; több: illetlenség...
Fordulna vissza: nem szabad...
Leona s nénje tartják szóval,
És minden újabb fordulóval
Megint a kínos jelenet...
És egyre kényesb, mérgesebb.
Talán kivágná még magát,
Hazudva jobbra-balra; - Ernő
Nem járta ezt az iskolát.
Kacagva, élcelődve könnyed,
Felköltené a jobb sejtelmet,
Hogy tréfa, "próba" az egész -
- De hajh! az ő szive nehéz!
Ha veri bár sűrűn a jég,
Az meg nem menti, el nem oltja;
A villám annál jobban ég.
Ily szörnyü lelki állapotja.
Bűnvád, gyönyörvágy gondolatja,
Jobb, gonoszabb sugallatok
Rettentő harcot vivnak ott.
A szíve majd belé hasad;
Oszt egy tekintet Leonára -
S megint csak ez hatalmasabb...
Ejh - már ma úgyse hozza helyre,
El innét el az - étterembe!
Durrogjanak az ütegek,
Cliquotba lelkiismeret!
Pezsgődalát zendíti meg;
A kárhozottság elszántsága
Ragadja meg kedélyüket.
Mulatnak lázasan, sietve,
Mint kik először - még ez estve
Mennek rabolni - az eget,
S még azt is a - hetediket.
Ájuldoz anyja oldalán,
"Egy séta a Margitszigetre,
Az üde lég - jót tesz talán?"
S a "Hattyu" hátán Ernő újra
Találkozik... a végzet ujja
Még egyszer intve fenyeget:
Még van idő, fordulj, ne tedd!
A sokaságot, tömeget;
Igy, majd amugy takargatná a
Pirongó illemérzetet...
De hát a szívet szaggató kép
Mindenhová kiséri végkép?
Nem is valóság, az talán
Csak képzelődés, látomány?
Találkozik tekintetök.
Ah ez a kép feledhetetlen -
Miért nem látta igy előbb?
Tán visszatér - szaggatva kíntul;
De a hajó meg tova indul...
Sohajtva néz utána még:
"Csak még ma, holnap... ója ég!"