Vajda János: Harmadik rész
De felülről már nem várhat segítséget.
Biz azért ő még nem esik ám kétségbe:
Bizik ő mindvégig a gondviselésbe.
Érzi, hogy azért ő nem cserélne velük.
Megmaradt még neki két nagy kincse, drága:
Tiszta becsülete meg a bátorsága.
Mert ezekkel mindent vissza lehet nyerni.
Csak ahol e kettő vagy egyik oda van,
Ott örökre minden visszahozhatatlan!
Biz annál nagyobb már elképzelhetetlen.
De már utóbb szinte gyönyörködik benne,
Mintha az épen őhozzá illő lenne.
Annál bátrabb, minél rettenetesb a vész.
Mint a derék hajós, mert az is végetlen,
Legjobban érezi magát a tengeren.
No de csak hogy itt van még a buzogánya.
Hej, ha ő még egyszer ezzel haza mehet...
Isten irgalmazzon a gazembereknek!
De azért csak indul kacér messzeségbe.
Keres új szerencsét, addig-addig járja,
Ha egyébre nem, hát akad a halálra.
Szabad ővele is gondviselés, végzet.
Egyre nincs hatalma, hogy ő csúffá légyen;
Érheti akármi, de nem éri szégyen.
Ésszel ellenkezőt csak az esztelen mer.
De ő meg nem ijed, nem esik kétségbe.
Jöhet a halál, ő bátran néz szemébe.
Éjszakával a nap, derü a borúval.
De fundámentoma ez a nagy világnak:
Előbb-utóbb győzni kell az igazságnak.
Roskadozó hitét talpra állogatja.
S bizony mi tagadás? nagy szükség van erre,
Mert szabadulást csak nem talál semerre.
Ez is, az is mintha véghetetlen volna.
Nézel égre-földre, hát uram, légy velem!
Feje fölött ám a szörnyü veszedelem.
Hamar a fényes nap elborul fölötte.
Pedig az ég tiszta, rekkenő a meleg.
De ott fönn valami óriás test lebeg.
Mégis tova ugyan fenn a magasban jár,
Mégis akkorának látszik, mint egy felhő;
Hát milyen lehet még, majd ha közelebb jő?
Imádkozzál, semmi meg nem ment már téged.
Hasztalan ez ellen erőd, bátorságod;
Hazád, édesanyád többé meg nem látod!
Egy nagy lábas állat közeleg feléje;
Mintha egy négytornyos várhegy megindulna,
Reng a határ, mintha földindulás volna.
No már most melyiknek leszen ő prédája?
Hát ím a griff ott fönn szárnyát összefogja
S jön lefelé szörnyű sebesen, csomóba.
Zuhan ez le mostan a csontkemény földre;
De az tudja mégis jobban, hogy mit csinál?
Hogy már szinte leér, a két szárnya szétvál.
Mint kilőtt nyílvessző kipattan előre,
S mint valami kardot körbe megcsóválja,
Vele a nagy állat fejét úgy találja,
Feje összetörve, akár a mogyoró.
Győző a legyőzött hasára ül aztán,
Csőrével velőt, vért szépen kanalazván.
A legyőzhetetlen levegőkirálynak,
S tanácsosnak látja mihamarabb, szépen
Eltisztulni innen, csöndben, észrevétlen.
Hogy már látja szélét erdős hegyvidéknek.
Ha nagy a veszély, csak hamarabb lel ottan
Menedékre sűrű bokrok, barlangokban.
Biz egy jó dülő föld annak terebélye.
Alsó ágai majd hogy földig nem érnek.
Ez a hely a griffel jó lesz csatatérnek.
Csakhogy az fölszáll és jön utána sebten
Nagy sivalkodással; mi az ördög lelte?
Mintha még az volna jobban megijedve.
Lecsapott a madár, de szerencséjére
A faágak már a csapást föltartották.
Nem érte az ütés, csak az egyik karját.
Kellett neki egy hét, amig kiheverte.
Azalatt a madár egyre ott keringett.
Jankó már szorongott, hogy menekül innet?
Ezzel a griffkirályt mégis kibőjtölte.
Megehült az is tán, préda után látott.
Hát ő is nyakába veszi a világot.
Hol minden sürűben egy mentsvárra akad.
Szökevénynek való az idő is épen;
Rémületes vihar van kitörőfélben,
Jégeső mennykővel vegyest hull az égbül.
Ludtojásnagyságu jégdarabok esnek.
Jaj, kit a pusztán ér, juhnyájnak, ménesnek.
Szegények, az anyjuk nincs honn, hova bújnak:
Hát pedig itt is a fa legtetejében
A griffmadár fészke ingadoz a szélben.
De van erre is már szörnyü ribillió.
A fészek széléről kilátszik a nyakuk,
Nézegetve, vajjon nem jön-e az anyjuk?
Addig-addig, Jankó megsajnálja őket.
Szinte röstelné, ha nem egyedül volna...
De hát már ő ilyen, nem tehet ő róla.
Forgatja a kardját körbe, karikára;
Sebesen forgatja, hogy egy szem jég nem sok,
Biz azon keresztül még annyi se hullott.
Már biz épen kezde fáradni a karja.
Nem is csoda, ha az ember meggondolja,
Sebesebb volt, mint a leggyorsabb motolla.
Az itéletidő nem tarthat sokáig.
Csakugyan hogy kezde csillapodni végre;
Azonban, hogy a nagy griff is odaére,
Hogy fiait leli bizonyára holtan.
De amint fáradtan közeleg fészkéhez,
Látja a nagy munkát, amit Jankó végez.
Pedig lám, ez volt ám, kit ő úgy meghajtott.
S most neki ez ilyen nagy örömöt szerzett:
Fiait megmenté, hogy hálálja ezt meg?
Majd a fiaival enyeleg gyöngéden.
Azután Jankóval eredve beszédbe,
Hálálkodásának se hossza, se vége.
Mégse leszek boldog ezen a világon,
Míg ezt neked vissza nem szolgálom; kérlek.
Mondd meg hát nekem most, mit tegyek én érted?"
Ő nem azért tette, arra nem is gondolt.
Szíve úgy sugallta, neki is tölt kedve;
Örült neki s ezzel ki van ő fizetve.
Hogy igy-amugy, ő is mit tehetne érte?
Jankó is azonban elméjét jártatja
Hopp! egyszerre támad egy jó gondolatja.
Közli is azonnal vele ezt a tervét.
"Neked ez tán semmi, nekem, haj! nagyon sok.
Ha megteszed, hát még én leszek adósod.
De csak mindig gyalog, legfölebb lóháton.
De repülni? soha még nem is reméltem.
Tudod mit? hát egyszer vigy magaddal engem."
Majd kihasadt tőle fölöttük az égbolt.
"No csak ide vele, hamar a hátamra",
Azután csak szállt, szállt mindig magasabbra,
Soha ember nem járt ilyen léghajóban.
Mikor pedig aztán lejebb s arra jártak,
Hol a följárója volt a fölvilágnak -
Csiklandós hónalját sarkantyuba kapja,
Kérve kéri: "hej ha fölvinnél odáig!
Megemlegetnélek halálom napjáig."
Hitszegő barátok mi rútul rászedték.
Ha ez üregen át kirepülne vele,
Még az istennek is tetszetőst mivelne!
Rázogatja farkát, "ez nem könnyü munka.
Mert szűk nekem igen akár csak egy kürtő;
Csak ugy haladhatok mint egy kéményseprő.
Nekem is ugy illik, hát majd megkisértem."
És ezzel beröpül a sötét kürtőbe,
S emelkedik vele kinosan vergődve.
Már utóbb úgy tetszett, mintha voltaképen
Nem is fölfelé, de lefelé szállnának.
Semmi jele még fönn derengő világnak.
"Nagyon éhes vagyok", sokszor mondogatja.
Hiba volt nem hozni egy kis eleséget!
Szólal a griff megint: "Szomjuság is éget."
Hej no, hogy biz igy már nem szabadul innet!
Már nyilvánvaló, hogy ereszkednek vissza -
Hó! de nini, hát mit vétett a tarisznya?
Édesanyja keze utolsó áldása?
Nem sok az egész, de vélekedik - hát ha
Csodaereje van? de el is találta.
Jankót a szabadba úgy kiröpitette,
Mintha az a mélység egy ágyu lett volna,
Ő maga pedig egy abból kilőtt bomba.
E világnak szebbik, innenső felére.
A madárkirálynak köszönetet mondván,
Azzal oszt elindult kiki maga útján.
Biz ott vígan vannak, a népség lakmároz.
Ablaksora pazar fénnyel világitva,
Messze hallik a síp, recseg a trombita.
Kérdezi, ki onnan elébe jön épen:
Mi alkalmatosság légyen az amottan?
Szól a válasz: hát biz ott lakodalom van.
A vitézzel, aki rablóját legyőzte,
S ezzel a nagy átkot a várról levette,
E miatt van kettős nagy örömünnepje.
S lehúzott sisakkal megjelen a várban.
Bemutatja magát mint valami követ,
Mutatja a gyűrüt s rajt a drága követ,
Megnyilik előtte minden kapu, ajtó.
S elmondja odabenn, mi az üzenetje,
Hogy az, ki őt küldi, el van-e feledve?
Sok könnyhullatásnak nyoma látszik rajta.
Feleletnek ugyan ez is elég volna,
De azonban halkan még ezeket mondja:
Föltettem magamba, az utolsó percig.
Majd ha itt e gyertyák végig kialudtak,
Halálomnak hírét megvihedd uradnak."
Jankónak örömtől dobban erre szíve,
De oly nagyot ám, hogy az hivé, meghallják,
Annálfogva most már fölfedezi magát.
Hogyan árulták el, hogy menekedett meg.
Hogy a két szélhámos cimbora ezt hallja,
Mintha már most félig meg volnának halva.
Mennének el, mint a leforrázott ebek.
De nem addig ám a! mert ott ám a hóhér,
Ekkora gazságért bitó a méltó bér!
Tudnivaló úgyis, hogy mi történt ottan...
Gyalázatos vége bűnös kapzsiságnak,
Diadala teljes lett az igazságnak.
Övé a királylány s egész birodalma!
Soká uralkodott, de el nem feledte,
E nagy boldogságát minek köszönhette.
Még arany trónján is gyakran mondogatta:
Becsület a földi üdvözülés titka,
Bár ki ezt követi, ne lenne oly ritka!