Verseghy Ferenc: 112. A' zsembes Öreghez.
elhaggya lassan mostani Nemzeted,
's más útra látod elszakadni |
a' szemesebb ifiak' csatáit, |
zsembes szugodbúl nyögve jövendölöd:
hogy talpig elfajúltt világunk |
vég veszedelmihez közelget, |
a' fürge gyermek pajkosan elveti,
's a' régi tyúkoknál okosbnak |
tartya magát az üres csibécske! |
a' tisztes ősz haj zöld maradékinál,
fontold meg azt is: hogy világunk |
élemedik maga is naponkint, |
melly nyelve által szinte csak eggy Egész,
a' nyílni termett ésszel eggyütt, |
több rideg ága gyanánt öregszik. |
épít az ember friss leleményeket,
mellyek kövönkint felhaladgyák |
talpfenekét az egész rakásnak, |
csak erre termett oktalan ösztöne.
Szós marha volna és nem ember, |
a' ki az ősi nyomonn maradna. |